Soha nem múló képek cikáznak fejemben szüntelen,
mint hófehér vászonra vetített filmek a múltból.
Időnként meg-megállítom, máskor visszapörgetem.
Ám citromként facsarja gyomrom, hangja úgy szól.

Minden egyes kép önálló kerettel bír ma,
és szorosan, ijedten belém karol.
Ahányszor elmém óvatlan éri, mintha sírna,
és gyengéden fölém hajol.

Fejemet félre, eskü, nem forgatom,
hatalma könnyedén, mint a drog, áthatott.
Mit tettél velem, ó… édes tolvajom?
Elloptál engem, és én csak álltam ott.

Nevetése fűszer, sóhaja szikra.
Én csak veszélyes gáz vagyok.
Belobbantott, ellopott, és nem is ad már vissza.
Nekem csak képeket hagyott.

2017. július 1. 16:07

Elvesztette többször is már azt, mi nem volt övé
és nem volt, aki éjszakánként álomport szórna fölé.
Bár ott volt és mosolygón nyújtotta kezét a sansz,
dobpergőset játszott a szíve, s mint mikor rohansz,
csak épp a másik irányba,
nem nőtt, csak csökkent a távolság hiánya.
Homályosabb a kép, ám annál élesebb a tőr.
Ő most az ember, kit saját kése gyötör,
mit érzéseiből kovácsolt és élezett vadul,
hogy kalitkába zárja magát, miből nem szabadul.

2017. június 17. 16:24

Az alábbi vers oktató céllal készült. A tanulság levonását az olvasóra hagyom.

Jéé...

Van ez a hajó, mi nem uszály.
Gyere, hogyha jó, de nem muszáj.
A hajóban utasok, padlóra száll hajuk.
Nem ijesztő semmi ott, csak akkor, hogyha lyuk.

2017. május 02. 18:03

Elérkeztük egy újabb mérföldkőhöz. A rimelek.hu már 2009 óta működik és ezalatt sok-sok szünettel ugyan, de azért sok tartalom is született keverve a verseket az informatikával. A mai nappal megvalósult a régi terv. Minden, ami informatika, átkerült az it-sziget.hu weboldalra. Így itt ezentúl a verseké az egyeduralom, illetve minden személyes gondolaté, amit úgy érzek, megosztanék a nagy világgal egy bejegyzés formájában.

Köszönöm mindenkinek, aki a facebookon kedvelte az oldalt és természetesen örömmel veszem, ha továbbra is velem tartotok. Aki viszont kizárólag a programozásért, rendszergazdai tartalmakért követett, javaslom, hogy az it-sziget.hu facebook oldalán tiszteljen meg egy like-kal, ahol hamarosan több, már elkészült fejlesztésről fogok hírt adni, illetve várható, hogy nagy hangsúlyt fog kapni a konténerizáció. Egészen pontosan a Docker.

Nem csak az új oldal jelenti a változást, hanem nagy valószínűséggel itt is várható, hogy új színekbe öltözünk. Addig is, ha újra megszáll az ihlet, nem tartom vissza magam, és felkerül a weboldalra.

Ha bárkinek bármi észrevétele, kívánsága van, kérem azt is ossza meg velem. Minden véleményért hálás vagyok.

Monoton napok. Ugyanaz a hétfő.
Egy újabb tegnap kezdett múlni ma.
Holnap akar lenni, de lehet, ma késő.
Sokat kell még ahhoz tanulnia.

Ugyanaz a busz jön, ugyanaz a száma.
Ugyanolyan morcosak az emberek.
Lezajlik előttem a hétköznapi dráma,
s csak egy holnapi álmot kergetek.

Ugyanaz az este. Ugyanaz a Hold néz.
Ugyanolyan távoli a holnapom.
Ugyanolyan kevés ugyanaz a sok méz,
s reggel ugyanolyan monoton folytatom.

Ugyanaz az ének, ugyanaz a hangszer,
ám ma lehet, hogy elkezdek játszani.
És egyetlent zengett most ugyanaz a hang el:
kezdjünk el holnapnak látszani!

2017. február 23. 00:15

Egy részében ott a sötétség, a gonosz mégis féli őt,
nem küzd, meg se próbál. Inkább csak futna el, messzire.
Megjárva Poklot, Földet, érintve két időt,
még nem látott ilyet, s nem félt eddig ennyire.

Világa korunk sok arcú istene előtt is csak titok lehet.
Az, biz’ ott… S ágról ágra röppen ej, megint.
Idilli kép, s körötte díszes, ritka keret:
Halkan csiripel, hogy: én csak lenni jöttem itt - legyint.

Elönti világunk megannyi ármány, temérdek érdek.
Megálljt parancsol, s hajlanak előtte ezért a térdek.

2017. február 17.-22. 18:35

Szürke a világ, az ég, a fű, szürke az atom és a húrok.
Ebbe a szürkeségbe én is csak szürke lyukakat fúrok.
Színtelen a föld, s közöttünk hangtalan kopog a beton,
tárcámban szürkén, hamis ritmusra zokog a zseton.

A madarak szárnya takarja a Napot,
és már nem zörög a levél az avarban.
Alszik az összes kakas, és én már nem is vagyok,
de legalább nem vagyok zavarban.

Majd feltűnik egy arc, és szeme színeket fest a lapra.
Megmozdul az utca, és koncertet adnak az árnyak.
Amerre jár, meghajol az erdő, emelve összes kalapja,
és már csak a hercegnő dalára várnak.

Ám megremeg a Föld, és árok nyílik ott, ahol nem volt.
Éhes óceánként elnyeli a mély a jelent.
Egykor éltető vízként élt gondolata megfojt,
és nem dobog már más bennem, csak cement.

Egyszerre mindkét karom keresi az erőt, ami elveszett,
de mást nem talál, csak hűlt helyét.
Otthonom ismét a sötétség magányos keble lett,
és immár semmivé fakult a szürke rét.

De mond, mit tesz az ember ha nincs hová…
Hát fenékbe rúgja az ördögöt,
befesti szarvát, és nem soká
a rét ismét színekbe öltözött.

2016. december 21. 13:50

Azt a felkérést kaptam, hogy szavaljak egy verset.
Jól kidolgozottat, vicceset, nem ám valami nyerset.
Szarka Vera választott és igen-igen jó volt,
pont, amíg a múzsa homlokon nem csókolt.

A választott vers címe: Email. Írta: Varró Dániel.
Komolyan! Egyszer majd mind olvassátok el!
De mégis inkább szólnék saját szavakon,
s nem lennék, ki más versét olvassa vakon.

Szerelem. Felmerül a kérdés, karácsonykor miért is ez a téma.
De ha belegondoltok, kinek gyakran, kinek néha,
a szerelem és karácsony, mindkettő egy csoda.
A kisujjad sem kérik, de a lelked adod oda.

Legalábbis kellene.
Vannak, akik tiltakoznak ellene,
akárcsak jómagam.
Van ám bennem érzés, de az csak fojtva van.

Mégis vannak napok, amik azt súgják, ez most valós.
Hogy nem a hajótörött vagyok, hanem a megtalált hajós,
aki a hullámok tetején figyelte a jeleket,
mik ringatták őt, mint felnőtt gyereket,
s a szél suttogta az irányt.
Érezd, amit még soha, senki iránt!
- szólt egy sirály felette -,
majd mindazt, ami bánat előtte volt,
menten el is feledte.

Karácsony. Maga a szó mit sem ér.
Indiana Jones-ként küzdünk kincsekér’,
ám tudjuk mind: a legnagyobb lelet
maga az ember. Ő, aki szeret.

S lám, mi kerül a fára, ó?!
A legszebb dísz egy érzés. S te, mint egyiptomi fáraó,
a lábaid előtt a világ egésze.
Én csodát kívánok mindannyiunknak bebalzsamozva, pólyában,
hogy az idő soha fel ne eméssze.

2016. december 7. 18:00 - 2016. december 14. 01:00

Van néhány gondolat, mi idebent térdepel.
Azt mondod, mondjam csak? Azt mondod, érdekel?
Hidd el, én mondanám… Bár ne lennék tétova,
s ne űzné szavaim a semmi felé tova
annyi megbújó gondolat szabadságra vágyva,
s lenne szívetek fületek helyett halálos ágya.

Nem mondom, hogy baj van. Mondtam már elégszer.
Legyen hangom súly helyett inkább könnyed ékszer.
Csillogjon, mint a gyémánt, mutasson tükröt feléd,
és súgja, tükröd, tükröd így nem szeret beléd.

Nem mondom, hogyan tegyél, sem hogyan semmiképp,
majd megteszem én, s lesz megannyi kép,
mint példa, vagy inkább egy útirány.
Vállalom, ha működik, hogy az az én hibám.

2016. június 29.

A minap a konyhában jártam, hogy kifőzzek egy ötletet.
Gondoltam, hogy gyors lesz, de ott töltöttem ötvenet.
Mármint percet, mert hogy lehetne hét is. Na nem a perc, hanem a perc helyett.
De hagyjuk is a témát, mert a nyelvtan engem nem szeret.

Tehát ott ültem a széken és bámultam kifelé az ablakon,
várva, hogy az ötletnek szikrája mikor csap majd nyakon.
Nem volt ötlet, ám lassan öt lett és éreztem, hogy menni kell.
De nem értem be régen sem és most sem ennyivel.

Az asztalra borultam tollal a kezemben és morogtam a lapnak:
kifognék egy nagy halat, de mondd, miért nem harapnak?!
A kezem már csupa kék. Folyik is rajta a tinta.
Alattam fura szék, mint bolond alatt a hinta.

Ittam hát egy teát, s mikor csilingelt a mikró,
mondtam is magamban: hejj, te csuda fickó!
Ez az! Rájöttél! Megvan! De mégsem.
Ez nem az a hang volt, most már én is értem.

Hát jó… néztem tovább az eget, vagy néha csak a padlót.
Betörlek én téged, mint lovas a vad lót.
Vagyis helyesen nem lót, hanem lovat.
Mondtam már, hogy nyelvtanból nem tudok sokat?

De rátérve a lényegre, a görcsöt abbahagytam,
s jöttek is az ötletek. Most is éppen 6 van.
Általában jók is. Nem alap a hibás.
Ha nem fog a tollad, nem a lap a hibás.

2016. szeptember 16. 21:00