Komoly versek

Saját versek komolyabb hangvételben.

Harmincegy

születésnap

Elmúlt egy év, és bár reméltem, nem kímélt úgy az idő.
Láttam, ahogy elsorvad szívem és azt is, ahogy újra kinő.
Láttam nevetést, örömöt arcokon, sőt, éreztem legbelül,
majd azt, ahogy utolsó mosolyom is jobb létre szenderül.

Voltam csillogó, szüntelen zajongó, repkedő seregély,
majd elmúlt csendben egy, kettő és lassan egy sereg éj.
Láttam harcokat, lelkeken karcokat, majd lágyan simogató kezet.
Ám láttam, hogy válik karddá az emberben lakó emlékezet.

Láttam dühöt, csalódást, olykor meg-megdobbanó szenet.
”Bűn és bűnhődés” ezután csak röpke szösszenet lehet.
Ezalatt voltam mesélő, báb és graffiti a ház falán.
Harmincegy éves lettem és már nem az, aki hajdanán.

2017. július 23. 19:12

Megosztás/Mentés

Az élet fája

Mosoly szmájli

Hatalmas tó közepén áll egy apró sziget.
Áll ezen a szigeten egy virágos liget.
A ligetnek közepén áll az élet fája.
Tökéletessége egyetlen hibája.

És a fának lombja árnyékot vet felém
hűsítően óvva nyárnak a közepén.
Ám az élet fája védtelen és árva.
Hadd figyeljek én rád olykor arra járva!

2016. november 11. 15:27 - 2017. július 17. 07:20

Megosztás/Mentés

Fehéren, feketén

Nem kedvellek én, ó ne bízd el magad!
Csak hangod, ami időnként elragad.
Nem szeretlek én, de még csak rád se nézek.
Bárcsak fejemben is elkerülhetnélek.
Nem csodállak én, ó eszembe se jut ma.
Félek, elcsodállak és holnapra mi jutna?
Nem becsüllek én, s tudod, nem is foglak soha,
mert felbecsülhetetlen vagy, s én nem ostoba.
Nem féltelek én, bár igaz, ha rezzensz, ugranék.
Hogy mit meg nem tennék, azt tán csak Isten tudja még.
De jaj, ha rossz szónak tárgya vagy, átérzek tíz telet,
s rájövök, hogy van egy érzés, mit úgy hívnak, tisztelet.
Hiába küzdöttem, hiába tagadtam, ma érzek én.
Nincs boldogabb, sem szomorúbb ember nálam e féltekén.
Hiába hittem, hogy az, aki vagyok, soha sem leszek én,
TE rácáfoltál egyetlen perc alatt fehéren, feketén.

2017. július 13. 21:27

Megosztás/Mentés

Ellopva

Soha nem múló képek cikáznak fejemben szüntelen,
mint hófehér vászonra vetített filmek a múltból.
Időnként meg-megállítom, máskor visszapörgetem.
Ám citromként facsarja gyomrom, hangja úgy szól.

Minden egyes kép önálló kerettel bír ma,
és szorosan, ijedten belém karol.
Ahányszor elmém óvatlan éri, mintha sírna,
és gyengéden fölém hajol.

Fejemet félre, eskü, nem forgatom,
hatalma könnyedén, mint a drog, áthatott.
Mit tettél velem, ó… édes tolvajom?
Elloptál engem, és én csak álltam ott.

Nevetése fűszer, sóhaja szikra.
Én csak veszélyes gáz vagyok.
Belobbantott, ellopott, és nem is ad már vissza.
Nekem csak képeket hagyott.

2017. július 1. 16:07

Megosztás/Mentés

A távolság hiánya

Elvesztette többször is már azt, mi nem volt övé
és nem volt, aki éjszakánként álomport szórna fölé.
Bár ott volt és mosolygón nyújtotta kezét a sansz,
dobpergőset játszott a szíve, s mint mikor rohansz,
csak épp a másik irányba,
nem nőtt, csak csökkent a távolság hiánya.
Homályosabb a kép, ám annál élesebb a tőr.
Ő most az ember, kit saját kése gyötör,
mit érzéseiből kovácsolt és élezett vadul,
hogy kalitkába zárja magát, miből nem szabadul.

2017. június 17. 16:24

Megosztás/Mentés

Ugyanaz

Monoton napok. Ugyanaz a hétfő.
Egy újabb tegnap kezdett múlni ma.
Holnap akar lenni, de lehet, ma késő.
Sokat kell még ahhoz tanulnia.

Ugyanaz a busz jön, ugyanaz a száma.
Ugyanolyan morcosak az emberek.
Lezajlik előttem a hétköznapi dráma,
s csak egy holnapi álmot kergetek.

Ugyanaz az este. Ugyanaz a Hold néz.
Ugyanolyan távoli a holnapom.
Ugyanolyan kevés ugyanaz a sok méz,
s reggel ugyanolyan monoton folytatom.

Ugyanaz az ének, ugyanaz a hangszer,
ám ma lehet, hogy elkezdek játszani.
És egyetlent zengett most ugyanaz a hang el:
kezdjünk el holnapnak látszani!

2017. február 23. 00:15

Megosztás/Mentés

Rejtek

Egy részében ott a sötétség, a gonosz mégis féli őt,
nem küzd, meg se próbál. Inkább csak futna el, messzire.
Megjárva Poklot, Földet, érintve két időt,
még nem látott ilyet, s nem félt eddig ennyire.

Világa korunk sok arcú istene előtt is csak titok lehet.
Az, biz’ ott… S ágról ágra röppen ej, megint.
Idilli kép, s körötte díszes, ritka keret:
Halkan csiripel, hogy: én csak lenni jöttem itt - legyint.

Elönti világunk megannyi ármány, temérdek érdek.
Megálljt parancsol, s hajlanak előtte ezért a térdek.

2017. február 17.-22. 18:35

Megosztás/Mentés

Szürke

Szürke a világ, az ég, a fű, szürke az atom és a húrok.
Ebbe a szürkeségbe én is csak szürke lyukakat fúrok.
Színtelen a föld, s közöttünk hangtalan kopog a beton,
tárcámban szürkén, hamis ritmusra zokog a zseton.

A madarak szárnya takarja a Napot,
és már nem zörög a levél az avarban.
Alszik az összes kakas, és én már nem is vagyok,
de legalább nem vagyok zavarban.

Majd feltűnik egy arc, és szeme színeket fest a lapra.
Megmozdul az utca, és koncertet adnak az árnyak.
Amerre jár, meghajol az erdő, emelve összes kalapja,
és már csak a hercegnő dalára várnak.

Ám megremeg a Föld, és árok nyílik ott, ahol nem volt.
Éhes óceánként elnyeli a mély a jelent.
Egykor éltető vízként élt gondolata megfojt,
és nem dobog már más bennem, csak cement.

Egyszerre mindkét karom keresi az erőt, ami elveszett,
de mást nem talál, csak hűlt helyét.
Otthonom ismét a sötétség magányos keble lett,
és immár semmivé fakult a szürke rét.

De mond, mit tesz az ember ha nincs hová…
Hát fenékbe rúgja az ördögöt,
befesti szarvát, és nem soká
a rét ismét színekbe öltözött.

2016. december 21. 13:50

Megosztás/Mentés