Komoly versek

Saját versek komolyabb hangvételben.

Kit szeret az Ég?

Szív alakú felhő

Kit szeret az Ég úgy igazán?
Ha dörög, kiért dobog szíve hevesen?
Ki lehet, ki megmozgatja,
mit el sem érnek, csak oly kevesen?

Ki zivatarban szivárványként tündököl
jelezve, hogy süt még a Nap felé?
Kiért az eső is minden cseppjét
csak ernyőre költené?

S ki volt az Ég előtte? Semmi sem.
Csak üres, szürke luffballon.
Porosodó, régi emlék
a hátsó udvaron.

2018. március 13. 18:23

Megosztás/Mentés

Ékszerek

ékszer képe a pixabay.com-ról

Nőnap alkalmából csokrot készítenék,
de mit tegyek, ha megelőzött az Ég?
A szeretetet, gondoskodást, szépséget és erőt
ő csokorba fonta rég.

Hát nap leszek és föld és víz
és nyugtatón, talán még szelek.
Az élet lakomáján ti pedig az íz.
Boldog nőnapot, ékszerek!

2018. március 7. 23:06

Megosztás/Mentés

Gyémánt bolygó

gyémánt képe a pixabay.com-ról

Ónos esőben gyémánt bolygón sétáltam én.
Lábam önálló táncot járt alattam.
Tükörképem pislogott az út másik felén,
s, ha ő lépett, én is haladtam.

Én gyermeki örömmel fogadtam a táncot,
és csak nevettem a gravitáción,
katonásan taposva a gyémántba ráncot,
valami csodában számítón.

Felnéztem az égre, és csak hulltak a cseppek,
mint kacagó, hazatérő csillagok.
Lábam előtt nyomban új kristályok születtek
ragyogón, mint apró, kis napok.

A hideg csípte arcom, de én is csíptem őt.
A látvány volt a mankóm, el nem estem.
Vesszek meg, de ma bevallom mindenki előtt:
megláttam és belészerettem.

2018. március 3. 16:20

Megosztás/Mentés

Cseppek

esőcseppek kép a pixabay.con-ról

Esti vaksötétben gyenge eső altat,
ahogy kopog halkan az ablakon,
mint éjnek sok-sok dobbanása,
és én csak hallgatom.

Hallgatom, mert mást nem lehet.
Ő kint van, én meg idebent.
Ilyen érzés, ilyen fájó
ismerni egy idegent.

És koppan ismét, koppan újra.
Én ekkor ablakot nyitok,
és így leszek sajnos tanúja,
hogy minden csepp titok.

Arcomon folyva hűvösen
álomba ringat, mint esti dal,
de soha, még egy percre sem
szól hozzám a vihar.

2018. február 18. 00:34

Megosztás/Mentés

Árnyak között

csillagfény kép a pixabay.con-ról

Megbillent a mérleg, most nagyobb a súly a balján.
Leúszik így a mélybe, hol sűrű köd lepi el.
Pompázott egykor vígan, színekben, tarkabarkán,
most árnyakból kötött, hűs kabátot visel.

Gondokból felhők, mint bárányok bégetnek.
Lehulló könnyeikben úszva fuldokol.
Mást nem tudok, csak halkan éneklek,
mint mázsányi citromon egy kanál cukor.

És a citrom ellep. Felold, s más nem marad,
csak egyetlen kristály a felszínén,
mi küzd még, ha ő árnyai közt ragad,
pislákoljon, mint alig semmi fény.

2018. február 2. 17:30

Megosztás/Mentés

Kakukk

kakukk

Vagyok én néha nyájas,
olykor talán csak nyálas.
Szoktam még lenni mérges,
odútlan, vastagon kérges
fatörzs, vagy akár csak gyökér,
egóval hizlalt, kövér
malac perzselésre várva.
Szoktam én lenné gyengéd, karjaim kitárva,
célokért küzdő húrjaim gitárja.
Szívbillentyűkön játszó zongorász.
Hozzád képest semmi vagyok,
csak kakukkot rejtő strucc tojás.

2017. december 18. 18:11

Megosztás/Mentés

Boldog új erőt

2018

Távozik az óév könnyes szemmel újra.
Örömből és bánatból építettünk tornyot,
hogy megmutassa, jövőre merre keljünk útra,
és kitartással vállainkon cipeljük a sorsot.

Kívánság itt nem segít. A hit magunkban jó, ha van.
Küzdenünk kell mindenért, s nem nézelődni szótalan.
Hosszú úttal mögöttünk dirreg-durrog az éjszaka.
Szívünk csendje is már talán csak holnap ér haza.

Ám, ha virrad, azt remélem,
lesztek királynők és királyok.
Jövőtökhöz csak szerényen
boldog új erőt kívánok!

2017. december 31. 17:59

Megosztás/Mentés

Két év

homokóra

Meghív a jövő és elfogadom gyanútlan.
Senki se szól, hogy arra se egyszerű út van.
Karácsonyi maszkot vesz fel a sorsom idén.
Nem esett csapdába senki sem úgy, ahogy én.

Nem szól szám, nem érez a szív, és alszik elmém.
Majd ringatózik a lelkem a hangja selymén.
Mond, ész, hova mész? Így kérdi magát az elme.
De nem reagál, mert másra figyel figyelme.

Múlik a nap, és visszatér újra a semmi.
A sors gyakorol. Nekikezd újra terelni.
Utat mutatva másfele hajtja a lábam.
Fülemet újra a hang simogatja lágyan.

De nem hiszek én a hangok ily erejében.
Elfeledem, csak mosolyom őrzi meg épen.
Ám ez a mosoly nem feledi, mi az útja.
Tereli magát afelé újra és újra.

Ügyetlen csak pár szót lop magának a reggel.
Nagyobb bűnt még soha ember nem követett el.
De beszél a híre és olykor tekintete.
Kérdi magát a szívem, hogy rátekinthet-e.

- De jaj, hova gondolsz? Hiszen nem ismered őt,
bár így is hagyott lelkeden néhány kis redőt.
Űz ez a hang hát néha felé és néha el.
Falat épít a sors közénk és elszigetel.

Délibáb, amit érzek, más biztos nem lehet.
Hát hallgatok inkább az észre a szív helyett.
Majd "Kezdjünk el holnapnak látszani!". Szól a hang.
És vállalni kezdi magát a fránya, bitang.

De luxus az érzés, ha úgy tűnik, ok sehol.
Hát dobozba zárja szívét, hol tüzet csihol.
Majd telnek a hónapok, én pedig jól vagyok.
Ám dühöng a szívem. Szól: Eressz ki! Hol vagyok?

A sors rég szólt már. De most integet messziről.
- A karácsony visszatér. Felébredsz ennyitől?
Látszólag nincs okom, de most már nem érdekel,
hisz szívem ma sorsomat új táncra kérte fel.

2017. december 22. 12:25

Megosztás/Mentés