Több, mint egy éve. Istenem..!
Szinte fel sem fogom.
Mert tudod, valahogy nem értem.
Hát… nem is tudom.

Egy részről valóság volt
minden perc, minden csevej.
Más részt a valóság most
a múlt romjai közt hever,
s nem tudom a választ a miértre.
Az akkor nem a mostot ígérte,
hanem napfényt, derűt, kék eget.
Akkor előre hajtott, ma épphogy lépeget
néha előre, de néha csak hátra.
Szinte már fogva tart a kudarcok sátra,
de keresem az ajtót. Szeretném érteni,
milyen az a szív, mi önmagát tépte ki.

Elbuktam. Ezt tudtam már hamar,
de hogy beállítasz ördögnek,
az rosszabb, mint a sav, ha mar.
Szinte égeti bőröm. Érzem is szagát,
ahogy a szerelem tüze belőlem égeti ki magát.

Közhelyek, tudom, de ez itt a köz helye.
Szóközök, sorközök és gondolatjelek hada.
Abraka dabra! Így lesz minden a semmivel tele,
miközben tűnődöm, hogy jutok haza.

Mert keresem. S talán egy nap megértem, mi történt.
Mi volt az a szellő, mi kavart egy örvényt,
s lettél hurrikán, mi felcsavart egy fára.
És miért dobta két új szirmát ama hervadó virág szára.

(2015. szeptember 25.-26. 00:46)

Idő, hova szaladsz? Hova oly sietve?
S miért toporogsz, ha más pedig sietne?
Mondd, miért küzdesz? Miért mindig ellenünk?
Néha üstökös vagy, s csak csóvát lát szemünk.
De állj! Csak egy percre. Ó, beszélgess velem!
Ha vissza nem is fordulsz, ragadd meg kezem!
Kérlek, vigyél magaddal, s nem ellenkezem.

Idő, hallasz még?
Egy percet karodban alhatnék?

Nem. Még néma vagy, és múlsz mindig sebesen.
Tapasz vagy elfeledett, nem volt sebeken.
És a többi? Mondd, az mind mégis hol marad?
De nem szól, csak nevet az idő és szalad.
Na várj! Én felveszem a kesztyűt és futok.
Fröccsen a sár előttem, arcomon szutyok,
és az idő megáll, de én már nem tudok.

Idő, mondd! Miért tetted?
Én bevárlak és karomba fektetlek.

Idő, bár kiszeretnék belőled végleg,
de kellesz még. Hiányzol. Remélem, érted.
Ó, te relatív, ámbár abszolút valós!
Mi vagyok nélküled? Egy hajótlan hajós.
Hát jó! Valahogy majdcsak így is megleszek.
Összeszedem magam, mély levegőt veszek,
s ha nincs hajó, hát akkor tutajjal megyek.

Idő, mondd! Emlékszel még reám?
Próbállak feledni, de fejben ringatlak ám.

2015. április 6. 19:45

Lőn szita, s lila kő.
Neked szaval az idő,
de nincs költői kép, ami leírná énedet.
Minden molekula tőled lop életet.
Kacag, ha kacagsz. Sír, ha sírsz.
Még könnyeiddel is verset írsz.
A villám tőled csen erőt.
A patak hangja is téged majmol.
Morajlik a tenger,
s minden lélegzeteddel
egy szellő indul útnak.
Pislákol a Nap, ha le-lehunyod szemed,
s ha énekelsz, száz rigó tart veled.
Dörög az ég és zivatarral űz el,
ha kell, hogy őrizze éjed.
Kakas kukorékol, ha ébredsz,
a természet egyszerre éled.

Születésed napján a kórus összeáll,
s kánonban éneklik a “hepibörszdéjt”.
Húsz éves lettél, s az Ősz Szakáll
is homlokodra csókol ezért.

2014. szeptember 20. 22:02

Ki egykor keresett, majd elesett, s csak, hogy legyen,
átküzdötte magát Óperencián, üveghegyen,
mi aztán szilánkokra hullt és bőrébe tapadt.
Száz évet élt egy pillanat alatt,
majd meghalt, és újjászületett,
hogy szálkaként örökre hordozza múltját.
Egy gyönyörű vihart kerülgetett,
s szívén hurrikán szele fújt át.

2014. augusztus 18. 1:20

Amikor elkezdtem verset írni, abból indultam ki, hogy milyen verseket láttam addig. Nem a témát vettem belőlük, hanem a formát. Azt gondoltam, az az egy és hamisíthatatlan versforma. Szerintem ebbe és hasonló hibákba más is beleesik.

Vannak alkalmazható technikák, eszközök, de ez nem jelenti azt, hogy alkalmazandó lenne. A továbbiakban ezekről írok le néhány véleményt.

Elgondolkodtam ezen az "Ilyenek a pasik", "Ilyenek a nők" és efféle kijelentéseken. Nem szándékozom elemzésbe kezdeni, hogy valójában milyenek vagyunk. Sokfélék. Többnyire két lábunk, két kezünk és egy fejünk van. Igen, lehetnek általános, közös tulajdonságok akár biológiai okokból, akár neveltetésből, társadalmi elvárásokból kifolyólag. Az "Ilyenek a..." kijelentések viszont gyakran csak kardként szolgálnak, amivel odaszúrhatunk egy társadalmi rétegnek jobb esetben a vicc kedvéért, vagy egy csalódás miatt, mert egyszerűbb, mint az egyénben keresni a hibát vagy akár saját magunkban.

Üres szobában üres lélek,
mit felemészt a félhomály.
Keresve erdős, termékeny tájakat,
számára mégis mind kopár.

Majd megjelentél, és hoztál magaddal életport.
Lett erdő és benne népes kommuna.
Legyőztél távolságot, engem és életkort.
Szemedből mosolygott rám Fortuna.

Figyeltelek, és visszamosolyogtam,
de elrabolt tőlem az idő.
Szavaim hevertek ütött-kopottan,
s rajtam rongyosra járt cipő.

Lasszóval céloztam bánatod, szívedet.
Talán elkapom, s gyógyírt is hozok.
De már alig hallottam híredet,
s tűntek napok, hetek, egész korok.

Úgy érzed, távolodom, de hisz minden relatív.
Én még mindig itt vagyok, és mindig ver a szív.
Lehet, hogy álmodtuk? Talán a sors is horkol?
Szívem ma is ámokfut, ha a múltra gondol.

Vak voltam, vagy éppen most vagyok?
Felkelnék, de csak összeroskadok.
Megteremtettél, és megteremtettelek.
Talán csak ez marad. Az emlék, hogy szerethettelek.

2014. május 30. 21:21

Találtam egy kacsát. Oly gyönyörű szárnya.
Repülni azt nem tud, de á..., fene se bánja.
Két aprócska lába olyan, akár egy ékszer.
Testemnek ő semmi. Lelkemnek az étel.

Nem verem én láncra. Még csőre is szabad.
Minden egyes szavát lelkem issza, vagy
csak ízleli, hogy édes vagy keserű tán.
Megfordul a szél is tekintete után.

Hej, de nagy a tó itt. Így már alig látom.
Nem oly nagy a hiány, ha csak én hiányzom.
Hallani, hogy hápog, de már felém sem fordul.
Ezt kaptam én tőle útravalóul.

2014. április 6. 10:22

Te vagy a Nap
és én a Föld.
Tekinteted
magára ölt,

mint kosztümöt
a jó szabó
a lányra,
kinek lelke
legszebb ruhája.

Tapasztalat szőtte.
Bánat, öröm és kitartás
hímezte szívét rá
mintaként,

s lett, ami lett,
min néha folt esett,
és mosta könnye.
Lett önmaga keménykötésű könyve

annyi szóval, hogy el se férnek.
S ha megszökik néhány,
úgy tapad rám, mint az ének.

2014. március 10.

Egy ideje már csak arról számolok be, hogy nem számolok be semmiről. Én sem örülök neki, mert sok gondolat, ötlet leíratlan marad, és az oldal eredeti célját nem éri el. Azaz, hogy a talán hasznos ismereteket megosszam a nagy világgal. De ha az ember elvállal valamit, akkor azt fejezze is be! Éppen ezen vagyok. Azután jöhetnek ismét az ötletek és azok megvalósítása. Új cikkek, új versek.

Közben pedig azon gondolkodtam, jobban kitölteném a "blog" kategóriát is a jövőben. Ha már nincs szakmai cikk, beszámolnék a velem, vagy a környezetemben történt említésre méltóbb eseményekről. Nem egyszerű a helyzet, mert nem célom helykitöltő kategória vezetése. Az egyes események pedig kit érdekelnek? Egy olvasóm biztos lenne, de nem szeretném, ha csak egy maradna. :)

Ugyanakkor talán jó volna szakítani a verselgető IT robot stílussal és egy kicsit másképp is megmutatkozni. A szakmai cikkek kidolgozása idő, mert az alaposság híve vagyok. Verset sem lehet csak összecsapni. Az események viszont történnek maguktól: konferenciák, felismerések, hardvervásárlás, tapasztalatok, humoros történések. Azt megígérhetem, hogy a nagyon magánjelegű siralmaimmal senkit nem fogok untatni. Nem lesz téma, hogy mit reggeliztem, kivéve, ha a Bahamákon történt celebsereg társaságában.

Hogy meddig fogom tudni ezt folytatni, és egyáltalán el fogom-e tudni kezdeni, az majd kiderül. Minden esetre a cél ez. A visszajelzések viszont nagyon fontosak. Semmi esetre sem szeretnék szemetet gyártani. Így azt kérem, ha valakinek az itt felvázolt bejelentésről véleménye van, ne habozzon megírni. Ez persze igaz bármelyik bejegyzésre, mert az alapján tudok változtatni a módszereken, amennyiben én is úgy látom, hogy a visszajelzések erre okot adnak.