Az bizony ravasz, mint a róka.
Rejtőzve les rád, fején télparóka,
és mikor nem is várnád, felnevet.
Elkacag hangosan pár nevet:
Sándor, József, Benedek,
gyertek ki, vagy bemegyek!
Ám szólnak ők, hogy: nem megyünk.
Majd nyáron dupla műszakot leszünk.

2018. március 28. 19:25

Kit szeret az Ég úgy igazán?
Ha dörög, kiért dobog szíve hevesen?
Ki lehet, ki megmozgatja,
mit el sem érnek, csak oly kevesen?

Ki zivatarban szivárványként tündököl
jelezve, hogy süt még a Nap felé?
Kiért az eső is minden cseppjét
csak ernyőre költené?

S ki volt az Ég előtte? Semmi sem.
Csak üres, szürke luffballon.
Porosodó, régi emlék
a hátsó udvaron.

2018. március 13. 18:23

Nőnap alkalmából csokrot készítenék,
de mit tegyek, ha megelőzött az Ég?
A szeretetet, gondoskodást, szépséget és erőt
ő csokorba fonta rég.

Hát nap leszek és föld és víz
és nyugtatón, talán még szelek.
Az élet lakomáján ti pedig az íz.
Boldog nőnapot, ékszerek!

2018. március 7. 23:06

Ónos esőben gyémánt bolygón sétáltam én.
Lábam önálló táncot járt alattam.
Tükörképem pislogott az út másik felén,
s, ha ő lépett, én is haladtam.

Én gyermeki örömmel fogadtam a táncot,
és csak nevettem a gravitáción,
katonásan taposva a gyémántba ráncot,
valami csodában számítón.

Felnéztem az égre, és csak hulltak a cseppek,
mint kacagó, hazatérő csillagok.
Lábam előtt nyomban új kristályok születtek
ragyogón, mint apró, kis napok.

A hideg csípte arcom, de én is csíptem őt.
A látvány volt a mankóm, el nem estem.
Vesszek meg, de ma bevallom mindenki előtt:
megláttam és belészerettem.

2018. március 3. 16:20

Én alkotlak téged, épp, ahogy te engem,
s a két alkotás lassan összeér.
Én élek benned, épp, ahogy te bennem,
megszűnt az idő és közöttünk a tér.

2018. február 26. 20:55

Volt egyszer egy erdő, befedte a hó,
és tátott szájjal nézte is minden lakó.
Jött egyszer nő, majd elakadt a szó,
mert erősebb a mosoly, a mindenható.

2018. február 19. 16:53

Esti vaksötétben gyenge eső altat,
ahogy kopog halkan az ablakon,
mint éjnek sok-sok dobbanása,
és én csak hallgatom.

Hallgatom, mert mást nem lehet.
Ő kint van, én meg idebent.
Ilyen érzés, ilyen fájó
ismerni egy idegent.

És koppan ismét, koppan újra.
Én ekkor ablakot nyitok,
és így leszek sajnos tanúja,
hogy minden csepp titok.

Arcomon folyva hűvösen
álomba ringat, mint esti dal,
de soha, még egy percre sem
szól hozzám a vihar.

2018. február 18. 00:34

Megbillent a mérleg, most nagyobb a súly a balján.
Leúszik így a mélybe, hol sűrű köd lepi el.
Pompázott egykor vígan, színekben, tarkabarkán,
most árnyakból kötött, hűs kabátot visel.

Gondokból felhők, mint bárányok bégetnek.
Lehulló könnyeikben úszva fuldokol.
Mást nem tudok, csak halkan éneklek,
mint mázsányi citromon egy kanál cukor.

És a citrom ellep. Felold, s más nem marad,
csak egyetlen kristály a felszínén,
mi küzd még, ha ő árnyai közt ragad,
pislákoljon, mint alig semmi fény.

2018. február 2. 17:30

Vagyok én néha nyájas,
olykor talán csak nyálas.
Szoktam még lenni mérges,
odútlan, vastagon kérges
fatörzs, vagy akár csak gyökér,
egóval hizlalt, kövér
malac perzselésre várva.
Szoktam én lenné gyengéd, karjaim kitárva,
célokért küzdő húrjaim gitárja.
Szívbillentyűkön játszó zongorász.
Hozzád képest semmi vagyok,
csak kakukkot rejtő strucc tojás.

2017. december 18. 18:11

Távozik az óév könnyes szemmel újra.
Örömből és bánatból építettünk tornyot,
hogy megmutassa, jövőre merre keljünk útra,
és kitartással vállainkon cipeljük a sorsot.

Kívánság itt nem segít. A hit magunkban jó, ha van.
Küzdenünk kell mindenért, s nem nézelődni szótalan.
Hosszú úttal mögöttünk dirreg-durrog az éjszaka.
Szívünk csendje is már talán csak holnap ér haza.

Ám, ha virrad, azt remélem,
lesztek királynők és királyok.
Jövőtökhöz csak szerényen
boldog új erőt kívánok!

2017. december 31. 17:59