Komoly versek

Ez a vers az egykori wapoldalamra készült üdvözlő szövegként.

Üdvözöllek itt, ahol nem nő virág,
nem nő fa. Fekete és vörös színű feletted az ég.
Kínok kínját éled át, mert meggyötör a világ,
és senki sem néz feléd.

2005.08.23.

Az ember mindent elront. Rongálásban verhetetlen. Néha elképzelem, hogy egy özönvíz, vagy valami katasztrófa megtisztíthatná a Földet. A katasztrófáktól nem félek. Attól, amivé az ember teszi a Földet, és a világot, már annál inkább. Ezzel már régen is így voltam. Ezt tanusítja a vers is.

Fújjon a szél, szakadjon az eső, legyen hatalmas hóvihar!
Boruljon rám az ég nagy katasztrófáival.
Meteoreső törje meg a csendet, és tomboljon a hurrikán
egy nyugalmasnak tűnő pokoli éjszakán!

Ébredjen föl az emberiség, és kapjon a fejéhez!
Nem jó, ahogy él. Csak árt, és nem érez.
Mindegy neki kire tapos. Mindegy neki kit öl.
Mindegy neki mennyit lop, és az is mindegy kitől.

A haszon, ami számít. Csakis a haszon.
Harácsolni jobbról, balról, hadd gyűljön a vagyon.
Földön fekvõ félhalottba belerúgni százszor,
s ünnepelni győzelmünket, de ő már sose táncol.

Évezredek óta egy hajtja az embert. Csakis egy dolog.
Uralkodni fél világon, mert benne királyi szív dobog.
S ebben a kifordult világban nincsenek szabályok.
S miközben a süllyedő hajón én segítségre várok,

süket fülek várnak, és hiába kiáltok
hangosan egy segítő kézért.
Körülnézek, de már senkit se látok.
Egyedül harcolok csak a puszta létért.

S ha valakit szintén fuldokolni látok,
mert nincs ember, ki megszánná,
nincs ember, ki jódolgában
felé karját nyújtaná,

Inkább ugrom vissza a gyilkos habok közé,
mint elmenjek mellette boldogan.
S egymást segítve emelkedünk mindenek fölé,
hisz éppen elég a hömpölygő vérfolyam.

Így leszünk erősebbek minden földi lénynél.
Minden gond és baj fényárban tűnik el.
Segítjük egymást örökké, és nincsen ennél
jobb, mert a Világot értük el.

2005.06 - 2005.08.19. 00:59

A hajnali dátum szerintem nem is meglepő annak, aki több bejegyzést olvasott már a blogon.

Ez a vers azt az esetet örökíti meg, amikor is sikerült egy lánynak többször egymás után átejtenie. Jobban mondva csak majdnem. Mert gyanakvó voltam mindig, és így aztán addig gyanakodtam, míg kiderült az igazság.
Persze én voltam a hibás, mert csak a cseteken éltem. És így sokkal könnyebb átverni a másikat, hogy nem is nézünk a szemébe.

Megismerni másokat csudajó dolog.
De elárulom, céltáblája senkinek sem vagyok.
Csak egy átlagos kis senki vagyok, ki megpróbál élni,
s a szeleburdi jövőtől keveset remélni.

Ám van, akinek nem elég, hogy szeretem, mint barát,
s a bizalomnak gyenge falát többször törte át.
Én nem vagyok szent. Rengeteg a hibám,
és tudom, hogy az életünket nem élhetjük simán,

Csak kis nyugalmat szeretnék. Erről szólt az imám.

2005. 08. 01.

Íme egy vers, amiről a szerző sem tudja mit is akart tulajdonképpen megfogalmazni.
Akkor, abban a pillanatban, percekben amíg írtam, még világos volt.
Nos tehát, kedves verselemzők, magyar tanárok, pszichiáterek és akiket még kihagytam, lehet gondolkodni, és kielemezni a verset. A legjobb megoldást beküldők között kisorsolok egy "Szép volt. Így tovább! " -ot.

Hétvége van, és eljött a nap,
hogy minden munkás ember aludni tér.
A háttérben lézeng egy sötét alak.
Megáll az idő, és nem fúj a szél.

Ismeretlen, arctalan.
Ő nem is létezik.
De mindenkiben benne van,
s csak egyre éhezik.

Saját magunk árnyéka,
a bölcs lelkiismeret.
Ám előfordult néha-néha,
hogy ő is tévedett.

2005. 07. 31

Mindenki szenved egy kicsit. Valaki jobban. De a legjobban mégis attól szenvedünk, hogy változtatni akarunk, és nem tudunk. Van, amin nem lehet, csak el kell fogadni. Szükséges a szenvedés is kicsit. másképp nem is lenne értelme az életnek.
Én minidg bánkódtam, hogy miért nem lehet jobb életem. Egész addig, amíg észre nem vettem, hogy valójában milyen jó is.
Ez persze nem jelenti azt, hogy mindig, minden körülmények között happy és boldogság van. Abba bele is őrülnék.

Üres az utca. Csiripel a sok madár.
Ködös a horizont. Közeli az álhatár.
Nem látsz az orrodig, de mégis messze látsz.
Eljött az este, és te mégis másra vágysz.

Várod a reggelt, mi elhozza a fényt,
és felébreszti benned majd a rég eltűnt reményt.
De a könyörtelen főnemes átveszi a trónt,
s én láttam, mikor a Nagy király flegmán vállat vont.

Mert eljön majd a hajnal, ki elhozza a Napot,
S elűzik együtt a Holdat, ki sötétséget adott.
És megindul az élet. Már van ember az utcán,
de minden indul elölrõl néhány óra multán.

De az, hogy nem látjuk jelen,
még semmit sem jelent,
mert virraszt a Nagy király minden éjjelen.
Nem tűnik el, csak másnak ragyog fent.

És akkor önző módon csak magamra gondolok,
mert úgy érzem, hogy jár nekem, mert különb ember vagyok.
Ám eszem, iszom, alszom, élek és meghalok.
Minden éjjel rádöbbenek, hogy senki sem vagyok.

Csak egy apró porszem a hatalmas világban,
hol eltapos egy óriás, hiába vigyáztam.
Egyet lépek előre, és kettőt löknek hátra.
Fel kéne mászni a hatalmas fákra,

Hol biztonságban vagyok, mert nem érnek el.
Mindenki üldöz, de már nem érdekel.
Ahogy felkel a Nap, a Hold meg távozik,
telik az idõ, és minden változik.

Az elmúlás örök, és örök is marad.
Az idő nem áll, csak előre halad.
És akkor újra megmutatja magát a gazdag főnemes.
Vállán gyémánttal kirakott fekete palást.

És rádöbbenek, hogy a Hold is épp olyan érdekes,
akár a Nap, s már nem is várok mást.
Álmodjak szépet, vagy rettentő rémeket,
örülök mindnek, hisz csakis így élhetek.

2005. 07. 28. - 08:07

Egy nap találkoztam egy még nálam is depressziósabb személlyel.
A többit mondja el a vers...

Lám egy ember, kit nem ismerek.
Ím egy ember, ki most csak egy név,
de az idő telik, az ember él,
s tán több is lehet még.

Van bú és bánat rengeteg,
ezt mindenki tudja.
Tapasztalja, érzi,
és a mélybe húzza.

Nem maradt már semmi sem,
csak a kín és káosz.
Nem látsz ki a gödörből,
sötét lett a város.

A magány az egyetlen társad.
A Világ csak bánt,
de jön egyszer egy ember,
ki a mélyből visszaránt.

És hoppá!
Van már kiért élni.
Ébredj fel, és szokjál hozzá!
Mindig fogsz majd félni,

de nem leszel egyedül. Lesz majd, aki segít.
Gyenge szíved a barátágból újra erőt merít.
S ha nem tudod, a nagyvilában ki az, kiben bízhatsz,
ki az, kinek vállán éjjel nappal sírhatsz,

jusson eszedbe egy igen-igen jó barát,
ki barátait elkíséri tűzön, vízen át.
Lehet, hogy egy kicsit fennkölt már a stílus,
de az őszinteség fontos nekem, mint Egyiptomnak Nílus.

2005. 07. 05. (13:47)

A sablon "Boldog névnapot" kívánságot sosem szerettem. Olyan semmilyen. Kiírhatnám egy táblára, és akár két ásítás közt felmutathatnám a célszemélynek. Mivel a versekhez értettem, ezt is rímekel tettem valamivel kevésbé sablonossá.

Vagyunk néha szomorúak, s vagyunk néha vidámak.
De a sok - sok jó baráttól minden napunk vidámabb.
Kívánok hát minél több igaz barátot,
s a mai nap, külön boldog névnapot kívánok.

2005. 06. 03.

Na ez a vers nem épp a legjobbak közül való. Azért akad néhány versszak, ami miatt mégis megmutatom.
Jó kérdés, vajon mi éri meg jobban? Jól csinálni valamit, és néha megengedni, hogy lazítsunk, vagy rosszul csinálni, és néha megmutatni, hogy tudtuk volna jobban is. A tapasztalat azt mondja, rövid távon az utóbbi. Hosszú távon az előbbi.

„Csalódtam benned.” Hangzik el a mondat
minden egyes nap. Várom már, hogy mi lesz holnap.
Készüljek-e arra, hogy ismét leszidnak.

Nem kell soká várni a következő esetig.
Hamarosan minden elölről kezdődik.
„Tőled ezt nem vártam.” De akkor mit?

Tán hibát se ejtsek, és legyek én, ki mindig remekel?
Ki repül, ha kérik, és ugrik, ha kell?
Héjj! A mindent várják tőled, és a semmibe veszel.

Jól akartam tanulni, de nem mentem vele semmire.
Megsúgta az élet: Nem számíthatsz senkire.
Mert nem értékel senki sem, néhány embert kivéve.

Játszani kell boldogan a közönség előtt,
és nem számít, hogy mi folyik a kulisszák mögött.
Csak egy van, ami számít. A látszat mindenek fölött.

Tán irigyelnek páran azokért, mit elértem.
Mennyi verseny, mennyi siker, és mind egyetlen évben.
Mégis kísértet maradtam erős ellenszélben.

Keresztül néznek rajtam, és keresztül is lépnek
mások, kik mindeközben tök hülyének néznek,
de mint a tyúkszem a lábamon, még annyit sem érnek.

Minden irányból rúgnak a beképzelt vadak,
és nem érnek semmit az emberi szavak.
Takartak eddig a körém emelt falak,

de most lebontom őket, hogy lássa a világ,
az én életem gaz és gyom, nem illatos virág.
Minden egyes nap egy ragadozó állat, mi a boldogságból belőlem egy kis darabot kirág.

És megint csak azt hallom: „Ez gyenge munka volt.”
Ám ezek után ez nem más, mint piszokban a folt,
mi talán egy pillanatra szívemig hatolt,

de pár perc és minden szó a távolba tűnik. Messze,
és nem tudom, hogy otthon vajon nyugtom lesz-e,
mert nem az iskolában, hanem ott vár a valódi lecke.

2005. 05. 19.

Újabb, a megszokott „derossznekem” hangulatból kitörni próbáló vers. Azt hiszem, sikerült neki. Vagyis nekem.

Itt vagyok újra. Egyszerre a régi, de már egy új Kocom.
Járkálok fel és alá. Próbálok élni, mert már unatkozom.
Várok valamit. Valami változást, valami pörgést, ami felvidit.
Áttöröm börtönöm acélfalát, és szórakozom kicsit.

De kevés vagyok egyedül. Hol vagytok barátok?
Gyertek gyorsan fiúk lányok, én itt várok rátok.
Akárki üzen, én örülni fogok,
mert egy jóbaráttól szinesebbek a szürke hétköznapok.

A sorok kezdőbetűiből összerakható annak a beceneve, akinek írtam.
Nem fűznék sok kommentárt hozzá. Talán annyit, hogy jó lenne, ha igaz is lenne a vers.
Bár néha az ember rákényszerül, hogy igazzá tegye.

Csapatban játszunk mindannyian.
Hiába az ellenkezés.
Itt az egyért mindenki van,
mert egy mindenkiért már kevés.
Egy csapatként összetartunk
rövid életünk során.
Addig, míg a vég s a kezdet el nem ragad mostohán.

2005. 04. 11