Hullámvasút

Egy nap találkoztam egy még nálam is depressziósabb személlyel.
A többit mondja el a vers...

Lám egy ember, kit nem ismerek.
Ím egy ember, ki most csak egy név,
de az idő telik, az ember él,
s tán több is lehet még.

Van bú és bánat rengeteg,
ezt mindenki tudja.
Tapasztalja, érzi,
és a mélybe húzza.

Nem maradt már semmi sem,
csak a kín és káosz.
Nem látsz ki a gödörből,
sötét lett a város.

A magány az egyetlen társad.
A Világ csak bánt,
de jön egyszer egy ember,
ki a mélyből visszaránt.

És hoppá!
Van már kiért élni.
Ébredj fel, és szokjál hozzá!
Mindig fogsz majd félni,

de nem leszel egyedül. Lesz majd, aki segít.
Gyenge szíved a barátágból újra erőt merít.
S ha nem tudod, a nagyvilában ki az, kiben bízhatsz,
ki az, kinek vállán éjjel nappal sírhatsz,

jusson eszedbe egy igen-igen jó barát,
ki barátait elkíséri tűzön, vízen át.
Lehet, hogy egy kicsit fennkölt már a stílus,
de az őszinteség fontos nekem, mint Egyiptomnak Nílus.

2005. 07. 05. (13:47)