Komoly versek

Egy vers, amit SMS-ben kaptam, és a válasz utána tőlem.

Az SMS:

Küldök egy lángocskát szívem melegéből.
Elviszi egy angyal, ki eljön az égből.
Füledbe súgja, mit szívből kívánok,
de leírom én is. Boldog karácsonyt kívánok!

És a válasz:

És láttam az angyalt. Láng volt kezében.
Fülembe súgott két szót, és láttam szemében,
várja a választ, mit elküldök neked.
Boldog karácsonyt, és boldog új évet!

2005.12.24.

Volt egy naív tervem. Gondoltam, majd én alapítok egy klubot, ahol mindenki mindenkinek segít. na persze. Szép álom, de kivitelezhetetlen. Egyébként sem klub kellene. És nem is mindenkinek kellene segíteni mindenki másnak. Csak egy kicsit többet, kicsit több embernek. Vagy legalább 1-nek.

Álmaimban számtalanszor megjelent egy kép,
melyben egy nagy csapat küzd titokban. Együtt, egymásért.
Hol nem számít a kor, a nem,
s hol születtem, honnan jöttem.

Hol értelmes emberek segítik egymást
akár egy szóval, vagy akár tettel is.
Hol nem állnak közénk pártok,
s barátra leltek bármerre jártok,
és szívesen segítesz bárkinek többször is.

A hatalmas világban kicsiny egy ország,
s benne hatalmas Pokol mellett kicsiny mennyországban csak néhány ember él.
De valakinek más jutott. A világ nagyobb része,
hol küzdened kell örökkön, hogy évek múlva elmeséld,

Mily szép is volt az élet.
S bár folyattad százszor ártatlan véred,
és senki sem segített, hiába kérted,
te szíved mélyén, titokban mindig úgy vélted,

Hogy egyedül nehéz egy sziklát odébb tenni,
hát fogjunk össze mind, és hegyeket mozgatunk.
Mert gyenge az, ki meg sem próbál egyet észrevenni.
Egyedül nehéz a lépés, de együtt szárnyalunk.

Hát tedd fel a kérdést önmagadnak!
Az emberek manapság egy végtelen szakadék felé haladnak.
Akarsz te is segíteni szóval és tettel?
Vagy kényelmes ágyadban te is tovább fekszel?

Nem elég egy barát? A világot akarod?
Csatlakozz hozzánk, és tiéd lehet.
Úgy érzed, már mindenki magadra hagyott?
Csatlakozz, és találd meg a világban megérdemelt helyed.

2005.11.20. - 18:00
javítva: 2005.11.26. - 17:20

Kérésre írt vers. A vers utolsó soráról csak szeretném hinni, hogy igaz.

És jött a kérés, minek ellenállni nem lehet.
Tollat veszek kezembe,
lennél csak a helyembe
Ne ítélkezz egy ártatlan bűnös lélek felett.

Mert ennyi rímet faragni, hát nem könnyű dolog
És kínlódom akár egy éjen át,
mert ezt kérte egy jó barát.
Hisz köztudott, hogy jó ember, és én is az vagyok.

2005.12.13. - 21:17

Egy újabb példány azon verseim közül, amiket egy személynek írtam, és az ő nevének kezdőbetűiből állítottam össze a sorok kezdőbetűit. Ezt szoktam tenni, amikor úgy éreztem, hogy nem tudok semmit sem írni, de mégis szeretnék. Mégis sokszor pont ilyenkor születtek a legjobbak.

Vigyázz magadra mindig, mert vad világban élünk.
Akármit is mondunk, mi mindannyian félünk.
Reszket a fának lombja,
Gitárnak minden húrja
Azt a pár szót súgja:

Cinkos vagy, mert „vétkesek közt cinkos, aki néma” ¹.
Sóhajt az utca, feltámad a szél.
Ismeretlen ismerősöd halkan mendegél.
Lehunyod két szemed.
Látod. Igen, ez csakis ő lehet.
A jó barát, ki mindig ott marad veled.

2005.12.04. - 13:08

1. Babits Mihály: Jónás könyve. Harmadik rész, 10. versszak

Ha éppen álmodsz, gyakran fogalmad sincs róla, hogy álom. Miért ne lehetne hát, hogy már nem is élsz, csak azt hiszed? Néha tényleg olyan érzésem volt nekem is.

Megszülettem. Vagy tán épp büntetésem töltöm,
és ez itt a Pokol? Már nem tudom.
Mint gyáva nyúl a tópart mellett,
mi a víz láttán is futni kezdett,
félek. Pedig nekem kéne magamból a bátorságot ontanom.

És nem nézek már tükörbe, mert elriaszt a látvány.
S ha meglátom őt, ki mindennek oka,
szétfeszít a fájdalom, s futnék. De hova?
Mintha dühöngő harcosnak véres kardját látnám,
vérszemet kapok, de nem megyek oda.

Csak távolról lesem a fejleményeket, s magamba fordulva kifele nézek.
A lábam sem mozdul, mert egyedül vagyok.
Kémlelem a szobát, tán van egy csendes sarok,
hol minden nyugodt, és semmitől sem félek.
Mint magányos pók a kopott, fehér falon, kilépek a fényre, hogy ti is lássatok.

Már nem tudom, az utam mégis hova vezet,
de végig fogom járni, mert feladni bűnözés.
S bár bűn maga az élet is, vagdal ezernyi tompa kés,
jut még azért nekünk is néhány finom szelet,
s ha egy ember is megszeret, már te sem vagy kevés.

2005.11.14. - 22:34

Jó dolog írni. Főleg, ha azért írunk, mert akarunk, és nem azért, mert Pistike is ír ( elnézést a Pistikéktől ).
Ha nincs a sorok mögött semmi a papíron vagy a modern világban a monitoron kívül, akkor az nem sokat ér. Azon még a költői képek sokasága sem segít.

Mint egy kontár, ki költőnek érzi magát,
aki saját magán kívül már senki mást se lát.
Yes, vagy No. E két szó, mit istenít.
Eszébe ötlik pár kósza rím, de itt már senki sem segít.
Rájön hamar, nem a szó a fontos. Az üzenet a lényeg, csakis a gondolat.

Depresszióba esve, szintén tanácsot keresve, tanácsokat osztogat.
Ó, ha megfogadná saját szavát,
Reszketve talán, de áttörhetné a kínok sziklaszilárd falát.
Akár egy szellem, kit senki sem lát, védné, óvná titokban a hazát.

2005.10.02.

Rimelek, az örök visszaeső. Egy-egy jobb hangulatú vers között felbukkan ilyen is.

Előttem az élet, mögöttem a múlt.
Repülnek az évek, de hosszú még az út.
Jön majd bú, és lesz majd szép, de mindegy mennyit szenvedsz.
Minden újabb gyötrelemmel, egyre rosszabb lesz.

2005. 08. 04.

Ez egy hibrid vers. Eleinte komolytalannak indult. De idő közben komolyra fordult.

Ember! Bízva bízz, és hízva hízzál.
Nem szorít a gatya, hogyha nincs a cipzár.
S ha gond a gomb, mert gömbölyödni látszol,
vagy sörhasad nő, mert piától ázol,

hát száműzd a gombot. Nem kell az oda.
Eljött az új kor, a változás kora.
Ideje menni, de nem tudod hova?
Csak te rád vár a megoldások hosszú-hosszú sora.

Biztosan te rád, mert rajtam csak röhög.
Elsuhan mellettem, s arcomba kacag.
Na ez az az idõ, hogy én is dühbe jövök,
és kitör belõlem egy gondolatnyi harag.

S e gondolatnyi haraggal, hát…, nem sokra megyek.
Szemembe néznek a vigyorgó szemek,
és igazán, tényleg, én bármit elviselek,
de nem akarom, hogy rajtam kárörvendjenek.

2005.09.23.

Elég fárasztó és unalmas folyton nyafogni. Még akkor is, ha versben.
Elegem is lett belőle, csak nem tudtam mást.

A téma ma sem változik. Ugyanaz, mint régen.
Tördelem csontjaim, és ontom a vérem.
S már unom saját szomorú szavam,
hogy nem tudok mást, mint sajnálni magam.

Szeretnék végre szép szavakat szólni.
Saját versem szépen eldalolni.
Közben nem látok mást, csak a rengeteg hibám,
s egy boldogtalan lelket, mi változást kíván.

2005.09.22.

Nem jó visszatartani az ember dühét. Előbb vagy utóbb úgyis felszínre tör, csak sokkal erősebben.
Időnként ki kell engedni. Vagy össze kell törni telefonokat, mint én tettem szegény mobiljaimmal, vagy verset is lehet írni belőle, és akkor még haszna is lesz. A mobil törés előtt még ezt a módszert alkalmaztam. Most pedig struccpolitikát folytatok, mert ez kevésbé megterhelő. Minden ami rossz, nem érdekel. Minden ami jó, az viszont igen.

Higgadt, nyugodt ember voltam hosszú, hosszú évekig,
és jött a káosz, mit én sem bírok el.
Gyűlik a méreg, mi vagy megöl, vagy tönkretesz,
miközben fülembe a Sátán halkan énekel.

A Sátán itt van. Itt van mellettem.
Testet öltött mocskos emberalakban.
Rohan. Fut maratont a szívem.
Ily szörnyen ó még én sem szaladtam.

És nem látok ajtót. Köröttem a falak gyorsan összezártak.
Fojtogat egy érzés, mit vissza visszatartok,
de kitörni készül, és elerednek könnyeim pillanatok alatt.
Látomás gyötör, hol kis dobozban fekszem,
és férgek rágják boldogan finom csontomat.

Magamat hibáztatom gyáva létem miatt,
mert minden fontos tettre képtelen vagyok.
Nem teszek semmit, pedig dicsekszem magamnak,
hogy senki le nem győzhet, soha meg nem halok.

Ám eltörik az üveg, mi lelkem összetartja.
Szétesem, és eltűnik, ki valaha voltam.
A régi jó barátok elhagynak sorban,
És megérzem a kínt majd: Egyedül maradtam.

Sajnálni fogom, mert nem születtem halva.
Minden nap csak újabb bomba robban,
mi elpusztítja lényem még fiatal korban.
És újraéleszt aggastyánként, ki fetreng a porban,

Mert nem találja régi helyét, mi érthető, hisz sohasem volt neki.
Szánalomra méltó, vén senkiként fiatal testben vergődik szüntelen.
Nem csinál semmit, csak siratja magát, s öklét falba veri,
mert tudja már, hogy nem öröm az élet, hanem bűzölgő förtelem.

Emlékszik a múltra, hol szerették páran, és ő is viszont szeretett.
De elfelejtett szeretni, és feketébe öltözött vidám színek helyett.
A régi, elveszett barátok messze vannak tőle, mint ég és fekete Föld.
Ember! Itt az ideje, hogy mocskos, könnyes arcod gyorsan megtöröld.

És fülem mellett elengedem saját igaz szavam.
Kellene egy kéz, mi által kezem fogva van,
mert egyedül már egy lépést sem teszek sem előre, sem hátra.
És igen. Bár van ember, ki nem gyötör, haragszom az egész Világra.

2005.09.10.