összetartás

Mit szólna a béna, ha újra
járna, sőt, szaladna?
Mit szólna a vak, ha többé
nem ütközne falakba?

Vagy kérdem én,
a süketnek mi lenne szava,
ha megzavarná nyugalmát
a rút világ zaja?

Hallaná a süket, ahogy nevet a motor
az autóban, mit a vak vezet
és követ a béna futva,
s nyújt a némának kezet,
pedig csak beszélni lusta.

2010. szeptember 2.

» Mit Szólna? a Poet.hu-n

Volt egy naív tervem. Gondoltam, majd én alapítok egy klubot, ahol mindenki mindenkinek segít. na persze. Szép álom, de kivitelezhetetlen. Egyébként sem klub kellene. És nem is mindenkinek kellene segíteni mindenki másnak. Csak egy kicsit többet, kicsit több embernek. Vagy legalább 1-nek.

Álmaimban számtalanszor megjelent egy kép,
melyben egy nagy csapat küzd titokban. Együtt, egymásért.
Hol nem számít a kor, a nem,
s hol születtem, honnan jöttem.

Hol értelmes emberek segítik egymást
akár egy szóval, vagy akár tettel is.
Hol nem állnak közénk pártok,
s barátra leltek bármerre jártok,
és szívesen segítesz bárkinek többször is.

A hatalmas világban kicsiny egy ország,
s benne hatalmas Pokol mellett kicsiny mennyországban csak néhány ember él.
De valakinek más jutott. A világ nagyobb része,
hol küzdened kell örökkön, hogy évek múlva elmeséld,

Mily szép is volt az élet.
S bár folyattad százszor ártatlan véred,
és senki sem segített, hiába kérted,
te szíved mélyén, titokban mindig úgy vélted,

Hogy egyedül nehéz egy sziklát odébb tenni,
hát fogjunk össze mind, és hegyeket mozgatunk.
Mert gyenge az, ki meg sem próbál egyet észrevenni.
Egyedül nehéz a lépés, de együtt szárnyalunk.

Hát tedd fel a kérdést önmagadnak!
Az emberek manapság egy végtelen szakadék felé haladnak.
Akarsz te is segíteni szóval és tettel?
Vagy kényelmes ágyadban te is tovább fekszel?

Nem elég egy barát? A világot akarod?
Csatlakozz hozzánk, és tiéd lehet.
Úgy érzed, már mindenki magadra hagyott?
Csatlakozz, és találd meg a világban megérdemelt helyed.

2005.11.20. - 18:00
javítva: 2005.11.26. - 17:20

Egy újabb példány azon verseim közül, amiket egy személynek írtam, és az ő nevének kezdőbetűiből állítottam össze a sorok kezdőbetűit. Ezt szoktam tenni, amikor úgy éreztem, hogy nem tudok semmit sem írni, de mégis szeretnék. Mégis sokszor pont ilyenkor születtek a legjobbak.

Vigyázz magadra mindig, mert vad világban élünk.
Akármit is mondunk, mi mindannyian félünk.
Reszket a fának lombja,
Gitárnak minden húrja
Azt a pár szót súgja:

Cinkos vagy, mert „vétkesek közt cinkos, aki néma” ¹.
Sóhajt az utca, feltámad a szél.
Ismeretlen ismerősöd halkan mendegél.
Lehunyod két szemed.
Látod. Igen, ez csakis ő lehet.
A jó barát, ki mindig ott marad veled.

2005.12.04. - 13:08

1. Babits Mihály: Jónás könyve. Harmadik rész, 10. versszak

Egy nap találkoztam egy még nálam is depressziósabb személlyel.
A többit mondja el a vers...

Lám egy ember, kit nem ismerek.
Ím egy ember, ki most csak egy név,
de az idő telik, az ember él,
s tán több is lehet még.

Van bú és bánat rengeteg,
ezt mindenki tudja.
Tapasztalja, érzi,
és a mélybe húzza.

Nem maradt már semmi sem,
csak a kín és káosz.
Nem látsz ki a gödörből,
sötét lett a város.

A magány az egyetlen társad.
A Világ csak bánt,
de jön egyszer egy ember,
ki a mélyből visszaránt.

És hoppá!
Van már kiért élni.
Ébredj fel, és szokjál hozzá!
Mindig fogsz majd félni,

de nem leszel egyedül. Lesz majd, aki segít.
Gyenge szíved a barátágból újra erőt merít.
S ha nem tudod, a nagyvilában ki az, kiben bízhatsz,
ki az, kinek vállán éjjel nappal sírhatsz,

jusson eszedbe egy igen-igen jó barát,
ki barátait elkíséri tűzön, vízen át.
Lehet, hogy egy kicsit fennkölt már a stílus,
de az őszinteség fontos nekem, mint Egyiptomnak Nílus.

2005. 07. 05. (13:47)

A sorok kezdőbetűiből összerakható annak a beceneve, akinek írtam.
Nem fűznék sok kommentárt hozzá. Talán annyit, hogy jó lenne, ha igaz is lenne a vers.
Bár néha az ember rákényszerül, hogy igazzá tegye.

Csapatban játszunk mindannyian.
Hiába az ellenkezés.
Itt az egyért mindenki van,
mert egy mindenkiért már kevés.
Egy csapatként összetartunk
rövid életünk során.
Addig, míg a vég s a kezdet el nem ragad mostohán.

2005. 04. 11