Egyedül a sötétben

Úgy érzem ez a versem a jobbak közül való. És ez is bizonyítja, hogy főleg akkor tudtam mindig írni, amikor éppen folyamatban volt, vagy nem rég volt vége annak, ami miatt iszonyú ideges voltam. Sok mindent elképzeltem olyankor. Nagy tüzeket, világvégét, hurrikánt. Bármit el tudtam volna akkor viselni könnyedén. És még élveztem is volna. De mivel semmi nem történt, másképp kellett levezetnem. Így:

Már megint nem látom a napot.
A Hold is elbújt, nincsenek csillagok.
Sötét van. Kialszik a remény,
s egy nagyfogú cápa röhögve úszik felém.

És én dacolok a félelemmel. A szemébe is nézek.
De csak egyre nagyobb és nagyobb félelmet érzek.
Mégis hagyom, hogy mélyen csontjaimba harapjon, és beletörjön minden foga.
Majd kacagva nézem, amint fogatlanul s remegve úszik tova.

Eltelt két nap, és sok minden változott.
Az idõ szerencsére nyugalmat is hozott.
De még mindig érzem a fenevad gonosz leheletét,
ki sohasem távozik, és kínzásra szánja egész életét.

2005. március 13. -15.

Az első két versszak egy folyamatban lévő, tébolyító szülői üvöltözés alatt keletkezett. Majd annyira kiborultam, hogy már nem tudtam folytatni. És két nap múlva még hatása alatt voltam, de már lehiggadtan. Így befejeztem.

Megosztás/Mentés

Ami kell

Nincs mit hozzáfűznöm. Tényleg ez az, ami kell :) És talán mindenkinek.

Érdekes, hogy mily kevés elegendő az örömhöz.
Csak egy rövid, de annál szebb pillanat,
Ami mosolygásra és jó kedvre ösztönöz.
És akkor percekig jól érzed magad.

De vannak, akik nem bírják ezt látni nyugton,
és bekavarnak, ahol lehet.
S ha magam a végletekig felhúzom,
ők csak akkor örülnek.

Csak egy kis nyugi, egy kis emberség, ez az, ami hiányzik.
Nem pedig a sósav az arcomba.
És elegem van abból, hogy mindenki a türelmemmel játszik,
és körülöttem csak a levegőt rontja.

2005. 02. 24

Megosztás/Mentés

Mondok én pár rímet

Van benne egy kis beképzeltség. De az már kellett a sok depressziós vers után.
Talán még a „fújj, milyen érzelgős a vége” jelző is illik rá, de így kerek és így igaz.

Mondok én pár rímet, elájulsz majd tőle,
ne mond azt, hogy nem szóltam direkt előre.
Rím után a rím jön, nagyszerű a szöveg,
Nem az én hibám, ha más nem érti meg.

Vannak, akik nem a versért, a pénzért vannak oda.
Vannak, akik nem értik, mert nem figyelnek oda.
Van olyan, kit érdekel, de nem tudja meghatni,
s mégsem fogom miattuk az írást abbahagyni.

Mert a verset nem másnak, önmagamnak írom.
Mert tudjátok, az írás nélkül nem sokáig bírom.
Lehet, hogy a versem egy más embernek szól,
de azért írom neki, hogy én érezzem magam jól.

Mert minden ember önző, felesleges tagadni.
Én sem vagyok kivétel, hát kezdjük összerakni.
Ha valaki másnak örömet okozna, csak is azért teszi,
mert örülni akar annak, hogy a másik örül neki.

Hisz mások örömében ő is örömét leli.

2005. január 17.

Megosztás/Mentés

Buék 2004

Egy vers, amit SMS-ben kaptam, és egy másik, amit arra válaszoltam.

Az SMS:

Erdő szélén ezüst fenyő,
havas aggal büszkélkedő.
Őz és nyuszi körbejárja,
tekintetük megcsodálja.
Képzeld el, hogy ott állok
és boldog új évet kívánok.

A válasz:

Elképzeltem, szép a látvány.
S íly szép ezüst fenyőt látván
úgy gondoltam, valamit én is mondok neked.
Legyen boldog a következő és ezek után minden éved.

Kívánságom nem csak neked, Edinának éppúgy szól
Tolmácsold hát neki kérlek még mielőtt elalszol.

2004.12.31.

Megosztás/Mentés

Depresszió

Van, hogy olyan semmilyen hangulatom van. "Valami hiányzik" érzésem. Ez nem csak a múltban volt így. De nézzük most mégis a múltat...

Nem jut eszembe egyetlen gondolat sem.
A fejem üres, ötletem sincs mit tegyek.
Hát nem gondolok semmire, és lassan észreveszem,
hogy egyre inkább mozdulatlan tetszhalott leszek.

De nincs, aki ezt észrevenné. Nincs, aki rám szólna.
Maradok hát észrevétlen szellemszerű ember.
S leszek az, ki életét csak otthon álmodja,
de kilépni a nagyvilágba soha többé nem mer.

2004. december

Megosztás/Mentés

Figyelmetlenség

Nem különösebben kommentelném. Nem a büszkeségeim közé tartozik. De ilyen is van.

Fárad az ember, nem bírja a strapát.
Hazafelé alig bírja vonszolni a farát.
Megérkezik otthonába, leteszi a testét,
Ekkor leli Lali szörnyűséges vesztét.

Szegény, álmos, munkás ember, felugrik a zajra,
Sikoltott a Lali gyerek, miért fekszik apja rajta.
Lali apja megijedt, bánta már a dolgot.
Fáradt szemmel sajnálkozva ilyesmiket morgott.

Jaj kisfiam, izé, bocsi, ajjaj, hoppá, most mi lesz.
Anyád most már ezek után, biztosan majd elõvesz
Két hatalmas sodrófát, s ellátja a bajom.
Hogy lehettem ilyen vak, ó én bolond majom.

Lali látta lüke apján, megint sokat ivott,
Nem is beszél olyan tisztán, ahogy máskor szokott.
Tudta, apja ritkán iszik, igaz akkor igen sokat.
Visszafogta mindig magát, ne veszítsen barátokat.

2004.11.02.

Megosztás/Mentés

Az öröm nem határtalan

Szintén nem a legjobbak közül, de ha mindig csak a legjobbakat mutatom meg, azt hiszik tollal a kezemben születtem.

Lehet hogy negatív szinte minden egyes versem.
De mit tegyek? Az életem eddig csak negatívan éltem.
Volt néhány nagyon jó, és örömteljes pillanat,
Ám vigyázva örülök, mert elfogy, és nem marad.

2004. november 8.

Megosztás/Mentés

Átváltozás

A legnyugodtabb embert is ki lehet borítani. Közben lehet, nem is látszik rajta. Higgadtnak tűnik, miközben a felszín alatt nagyobb a feszültség, mint ami egy város megvilágításához kell, csak jó színész, és így csak kevesen sejtik a valóságot. Én mindig jó színész voltam. Ma viszont még jobb vagyok. Így nem csak mások, de én is elhiszem, hogy jól vagyok :) És tényleg...

Nyugodt vagyok. Nem zavar semmi sem.
Mégis néha úgy érzem, ökölbe szorul két kezem.
Tombolni tudnék, mint egy hatalmas hurrikán,
És nem múlik el már sohasem talán.

Megtettem mindent, hogy úgy tűnjék, más vagyok.
De szép lassan kitör a szunnyadó vulkán, miközben békéről álmodok.
Már látszik némi szikra, és megpróbálom rejteni,
De nem könnyű, sőt nehéz a mindennapi rémálmot elfelejteni.

Talán még nem látják mások a káoszt és zűrzavart.
Ami bennem eddig nem sok vizet zavart.
Ám egyre több és több változik bennem,
és nem tudom a nyugalomért mit is kéne tennem.

Éppen ezért hamarosan őrült állat leszek,
és mások véleményére magasról teszek.
Eljön az idő, hogy nem bírom tovább,
és látni fogja minden ember, de nem tudja az okát.

Pedig, ha nincs, aki fontosnak tart, nincs, aki szeret,
és nem jut az örömből nekünk egy aprócska szelet.
Ha hiába próbálunk közösségben élni,
mert a közösség elutasít, van mitől félni.

2004. november 8.

Megosztás/Mentés