Nap és a Hold

Mindenki szenved egy kicsit. Valaki jobban. De a legjobban mégis attól szenvedünk, hogy változtatni akarunk, és nem tudunk. Van, amin nem lehet, csak el kell fogadni. Szükséges a szenvedés is kicsit. másképp nem is lenne értelme az életnek.
Én minidg bánkódtam, hogy miért nem lehet jobb életem. Egész addig, amíg észre nem vettem, hogy valójában milyen jó is.
Ez persze nem jelenti azt, hogy mindig, minden körülmények között happy és boldogság van. Abba bele is őrülnék.

Üres az utca. Csiripel a sok madár.
Ködös a horizont. Közeli az álhatár.
Nem látsz az orrodig, de mégis messze látsz.
Eljött az este, és te mégis másra vágysz.

Várod a reggelt, mi elhozza a fényt,
és felébreszti benned majd a rég eltűnt reményt.
De a könyörtelen főnemes átveszi a trónt,
s én láttam, mikor a Nagy király flegmán vállat vont.

Mert eljön majd a hajnal, ki elhozza a Napot,
S elűzik együtt a Holdat, ki sötétséget adott.
És megindul az élet. Már van ember az utcán,
de minden indul elölrõl néhány óra multán.

De az, hogy nem látjuk jelen,
még semmit sem jelent,
mert virraszt a Nagy király minden éjjelen.
Nem tűnik el, csak másnak ragyog fent.

És akkor önző módon csak magamra gondolok,
mert úgy érzem, hogy jár nekem, mert különb ember vagyok.
Ám eszem, iszom, alszom, élek és meghalok.
Minden éjjel rádöbbenek, hogy senki sem vagyok.

Csak egy apró porszem a hatalmas világban,
hol eltapos egy óriás, hiába vigyáztam.
Egyet lépek előre, és kettőt löknek hátra.
Fel kéne mászni a hatalmas fákra,

Hol biztonságban vagyok, mert nem érnek el.
Mindenki üldöz, de már nem érdekel.
Ahogy felkel a Nap, a Hold meg távozik,
telik az idõ, és minden változik.

Az elmúlás örök, és örök is marad.
Az idő nem áll, csak előre halad.
És akkor újra megmutatja magát a gazdag főnemes.
Vállán gyémánttal kirakott fekete palást.

És rádöbbenek, hogy a Hold is épp olyan érdekes,
akár a Nap, s már nem is várok mást.
Álmodjak szépet, vagy rettentő rémeket,
örülök mindnek, hisz csakis így élhetek.

2005. 07. 28. - 08:07

Megosztás/Mentés

Hullámvasút

Egy nap találkoztam egy még nálam is depressziósabb személlyel.
A többit mondja el a vers...

Lám egy ember, kit nem ismerek.
Ím egy ember, ki most csak egy név,
de az idő telik, az ember él,
s tán több is lehet még.

Van bú és bánat rengeteg,
ezt mindenki tudja.
Tapasztalja, érzi,
és a mélybe húzza.

Nem maradt már semmi sem,
csak a kín és káosz.
Nem látsz ki a gödörből,
sötét lett a város.

A magány az egyetlen társad.
A Világ csak bánt,
de jön egyszer egy ember,
ki a mélyből visszaránt.

És hoppá!
Van már kiért élni.
Ébredj fel, és szokjál hozzá!
Mindig fogsz majd félni,

de nem leszel egyedül. Lesz majd, aki segít.
Gyenge szíved a barátágból újra erőt merít.
S ha nem tudod, a nagyvilában ki az, kiben bízhatsz,
ki az, kinek vállán éjjel nappal sírhatsz,

jusson eszedbe egy igen-igen jó barát,
ki barátait elkíséri tűzön, vízen át.
Lehet, hogy egy kicsit fennkölt már a stílus,
de az őszinteség fontos nekem, mint Egyiptomnak Nílus.

2005. 07. 05. (13:47)

Megosztás/Mentés

Mint a többi nap

Kicsit unatkoztam, és főként egyedül éreztem magam. Ráadásul úgy éreztem mindenki engem támad. Főleg a való világban, nem a virtuálisban.

A mai nap sem más, mint a többi.
Csak fekszem az ágyamon a kopott plafont nézve.
Mai nap sem akar ide senki sem jönni,
hogy idióta verseimet nézze.

Nézőpont kérdése, mert van, akinek tetszik.
Mégsem ez, mi engem érdekel.
Bírom még egyedül, de nem tudom, hogy meddig,
ha mindenkinek Rimi vére kell.

2005.07.04.

A Rimi pedig én vagyok, mint Rimelek, de ez biztos nyilvánvaló volt :P

Megosztás/Mentés

Boldog névnapot

A sablon "Boldog névnapot" kívánságot sosem szerettem. Olyan semmilyen. Kiírhatnám egy táblára, és akár két ásítás közt felmutathatnám a célszemélynek. Mivel a versekhez értettem, ezt is rímekel tettem valamivel kevésbé sablonossá.

Vagyunk néha szomorúak, s vagyunk néha vidámak.
De a sok - sok jó baráttól minden napunk vidámabb.
Kívánok hát minél több igaz barátot,
s a mai nap, külön boldog névnapot kívánok.

2005. 06. 03.

Megosztás/Mentés

Remény

Egy kis alliterációval megfűszerezett rövid vers a reményről.
Arról, amelyik elbújik, mint a rossz gyerek a büntetés elől.
De ha kinyitjuk a szemünket és fülünket, meghallhatjuk a lépteit, és láthatjuk, hogy nem is bújt messzire.

Lám lőn még ma is itt keservesen küszködő,
kínjában kéz után kapdosó elveszett egyén?
Egy elmúlott, elkeserítő időben imigyen éreztem én is,
ám álmodtam szépeket, szambáztam szeleburdi tó tükörsima jegén.

Jajszavak múltak,
magamban a remény rőt lángjai lobogva gyúltak.
Gyanútlanul, ám átkozottul álomreggelre ébredtem én.
Elmúlt egy eszméletlen bánat, és életre kelt kínjában a remény.

2005. június 2.

» Remény a Poet.hu-n

Megosztás/Mentés