Átváltozás

A legnyugodtabb embert is ki lehet borítani. Közben lehet, nem is látszik rajta. Higgadtnak tűnik, miközben a felszín alatt nagyobb a feszültség, mint ami egy város megvilágításához kell, csak jó színész, és így csak kevesen sejtik a valóságot. Én mindig jó színész voltam. Ma viszont még jobb vagyok. Így nem csak mások, de én is elhiszem, hogy jól vagyok :) És tényleg...

Nyugodt vagyok. Nem zavar semmi sem.
Mégis néha úgy érzem, ökölbe szorul két kezem.
Tombolni tudnék, mint egy hatalmas hurrikán,
És nem múlik el már sohasem talán.

Megtettem mindent, hogy úgy tűnjék, más vagyok.
De szép lassan kitör a szunnyadó vulkán, miközben békéről álmodok.
Már látszik némi szikra, és megpróbálom rejteni,
De nem könnyű, sőt nehéz a mindennapi rémálmot elfelejteni.

Talán még nem látják mások a káoszt és zűrzavart.
Ami bennem eddig nem sok vizet zavart.
Ám egyre több és több változik bennem,
és nem tudom a nyugalomért mit is kéne tennem.

Éppen ezért hamarosan őrült állat leszek,
és mások véleményére magasról teszek.
Eljön az idő, hogy nem bírom tovább,
és látni fogja minden ember, de nem tudja az okát.

Pedig, ha nincs, aki fontosnak tart, nincs, aki szeret,
és nem jut az örömből nekünk egy aprócska szelet.
Ha hiába próbálunk közösségben élni,
mert a közösség elutasít, van mitől félni.

2004. november 8.

Megosztás/Mentés

Életmentő kínzás

Hol volt, hol nem volt. Volt egyszer egy elsősegély verseny. Ezért elsősegélyt kellett tanulnom. Na az szülte ezt a verset.

Csodálatos, vörös színû, hihetetlen folyadék
Csurog szegény karomból. Jaj Istenem! Hol a szék?
Úgy érzem, hogy elájulok. Mindjárt összeesem.
Nem tudom hogy miért, és hogy mi történik velem.

Segítségért kiáltok, de nem hallja meg senki.
Nem is fognak rólam most már tudomást se venni.
Látom már a távolból, ketten mégis jönnek.
S megkérdezik hangosan: mi a neve önnek?

Csodálkoztam rajta, vajon miért nem igyekeznek,
Egy pillanatra balra nézek, s csokoládét feleznek.
Nem akartam elhinni, hogy történhet ilyen.
Megingott az emberekben úgyis gyenge hitem.

Majszolják a csokoládét, s nekem nem is adnak.
Csokoládét nem, de elvérezni hagynak.
Nagy nehezen nekilátnak ellátni a sebemet,
Artériás vérzésem már életemmel fenyeget.

Megfogják a bal kezem, s jó magasra emelik.
Artériám lassan, de már végre keresik.
Egyikük oly boldogan, s erős hanggal felkiált,
Végre meg van, megtaláltam: Az utolsó szem csokikát.

Azt gondoltam, ez már csak egy szörnyû álom lehet.
Mert ennyi rosszat két ember biztosan nem tehet.
Koncentráltam arra, hogy felébredjek gyorsan.
Egy pillanat mi eltelt, s ágyikómban voltam.

Örültem, hogy sérülésem tényleg nem volt valóság.
Nem hiányzik betegség, és nem hiányzik semmi kórság.
Megvagyok én sebek nélkül, nem kell nekem fájdalom,
S ahelyett, hogy felkelnék, fekszem tovább ágyamon.

Hiába is pihennék, mert kopognak az ajtón,
Elindulok kifelé. Csak nem vágnak tarkón.
Felkelek az ágyamból, meg is vág egy penge.
Üvöltöttem hangosan, nagy nagy félelmembe.

Csodálatos vörös színû, hihetetlen folyadék,
Csurog szegény karomból. Jaj Istenem! Hol a szék?
A kint ácsorgó emberek meghallottak engem.
Betörték az ajtót, de el már alig hittem.

Közeledtek felém, s láttam, csokit keresnek.
Fogyatékos gondozottak, kéregetni jöttek.
Tudtam már az álom valóra fog válni.
Hát üvöltöttem mégegyet, s jött hamar egy bácsi.

Kihívta a mentõket, s ellátta a sebem.
Tudtam már, hogy hamarosan meggyógyul a kezem.
Rájöttem, hogy szörnyű álmom megmentette életem.
S örülök, mert sokáig még megtarthatom két kezem.

2004. nov. 04.

Megosztás/Mentés

Áldás vagy átok

Nem tudom, ki hogy van vele, de én télem mindig a nyarat várom, nyáron pedig a telet. De legalábbis a hidegben a meleget, melegben a hideget.

Elhúzom a függönyt, meglátom az eget.
Felesel a felhő, de mindjárt odamegyek.
Na ne szórakozz velem. Ne légy ilyen bátor!
Ha tényleg olyan erős vagy, miért vagy olyan távol?

Csak vigyorogsz oly messziről, és nézel olyan bután,
De megnézheted magad a szilvás játék után.
Olyat kapsz, hogy elkékülsz, vagy inkább szürke leszel.
Zokogni és bőgni fogsz, majd pocsolyába veszel.

Napapuka felemel, újra fel az égre,
S azt hinné az ember, hogy békén hagysz már végre.
De te kezded elölrõl, nem tanultál eleget.
S valamikor valahol, megint veszély fenyeget.

De telik az idő és kisüt a nap.
Minden munkás ember hőgutát kap.
S akkor, akkor olyan dolgot látok.
Nem is tudom eldönteni áldás-e vagy átok.

Hűsítő esőt zúdítasz reánk.
Üveg volt kezemben, most földön üvegszilánk.
Nem tudom elhinni, most segítesz rajtunk.
Korábban ez volt az utolsó, amit akartunk.

Most örül minden ember, hogy végre megérkeztél,
S nem számít már az, amit korábban vétkeztél.
Telik az idõ, folyton csak telik.
Gyakran a kis vízcseppek a szőlőt agyonverik.

Ha tönkre megy a termés, a látvány sose szép.
Ez nem tetszik a termelőnek, háborog a nép.
El is kezdik nyomban a felhőket szidni,
S ha melegük van, csak akkor kezdik hívni.

Nem tetszik az eső? Előfordul néha.
De ekkor örül igazán a száraz kecskebéka.
Figyeljetek nagyon rám, most jön majd az "Ende".
Elárulom nektek: Ez az élet rendje.

2004.11.03.

Megosztás/Mentés

Rövid az élet

Nehéz a döntés, hogy a depressziót, vagy az optimista és élni akarok szemlélet mellet döntünk-e, amikor a depresszió kézenfekvőbbnek tűnik. De azért időről időre mégis utóbbit választottam. Íme egy újabb régi vers, amiben végül az élni akarás győz.

Nyugodt a légkör, nincs semmi balsors.
Örülsz, hogy végre nem a rosszal harcolsz.
Nyugalom a köbön, mindenki csendben.
Azt hiszed, hogy jól van, de semmi sincs rendben.

Nem fordulsz meg többé. Nem is nézel hátra.
Előre tekintesz, a nyugodt világra.
Azt hinnéd, hogy vége, de megtalál bárhol.
Lehetsz akár közel, vagy bármilyen távol.

Zavaros a beszéd, semmi sem tiszta.
Te is tudod nagyon jól, a hosszú élet ritka.
Bepótolnád mindazt mit eddig meg nem tettél.
Nem is veszed észre, s új életbe kezdtél.

2004.11.03.

Megosztás/Mentés

Legyek

Ez egy elég őrült vers, de unatkoztam. És valami értelmetlent akartam.

Kinyitom a szemem, meglátom az eget.
Idegesen csapkodom a szemtelen legyet.
Nem repül el. Itt marad. Nem látja az utat.
Szárnyaival csapkodva egy kijáratért kutat.

Kinyitom az ablakot, kikergetem rajta.
Nem repül el azonnal, mert ő nem az a fajta.
Visszafordul megköszönni, hogy ily rendes voltam.
Alig hittem szememnek, és csak ennyit szóltam:

Jól tudom, hogy nem valóság, amit én most látok.
Hogy lehet, hogy nem fogjátok be a lepcses szátok?
Akármilyen legyek vagytok, nem tudtok beszélni.
Megbolondul így az ember. Hogy lehet így élni?

Azt sem tudom, miért beszélek most már többes számban.
S miért érzem, hogy valami zümmög az én számban.
Belerepült az a légy, mit előbb kikergettem.
De semmi baj, mert legyet eddig én még úgysem ettem.

Mégis inkább úgy döntök, most kitátom a számat.
Hadd repüljön ki belőle ez a szegény állat.
El is hagyta házunkat bizony nagyon gyorsan.
S ha azt hittétek, igaz volt, amit eddig mondtam,

Elárulom mese volt csak. Nem is történt meg velem.
Nem eszem én legyeket. Több bennem az értelem.
Inkább mászom hegyeket, vagy átúszom a hideg Dunát,
de amekkora én vagyok, nem játszom meg nagyobb butát.

2004. közepe felé

Megosztás/Mentés