Üres szobában üres lélek,
mit felemészt a félhomály.
Keresve erdős, termékeny tájakat,
számára mégis mind kopár.Majd megjelentél, és hoztál magaddal életport.
Lett erdő és benne népes kommuna.
Legyőztél távolságot, engem és életkort.
Szemedből mosolygott rám Fortuna.Figyeltelek, és visszamosolyogtam,
de elrabolt tőlem az idő.
Szavaim hevertek ütött-kopottan,
s rajtam rongyosra járt cipő.Lasszóval céloztam bánatod, szívedet.
Talán elkapom, s gyógyírt is hozok.
De már alig hallottam híredet,
s tűntek napok, hetek, egész korok.Úgy érzed, távolodom, de hisz minden relatív.
Én még mindig itt vagyok, és mindig ver a szív.
Lehet, hogy álmodtuk? Talán a sors is horkol?
Szívem ma is ámokfut, ha a múltra gondol.Vak voltam, vagy éppen most vagyok?
Felkelnék, de csak összeroskadok.
Megteremtettél, és megteremtettelek.
Talán csak ez marad. Az emlék, hogy szerethettelek.2014. május 30. 21:21
Új hozzászólás