Amikor elkezdtem verset írni, abból indultam ki, hogy milyen verseket láttam addig. Nem a témát vettem belőlük, hanem a formát. Azt gondoltam, az az egy és hamisíthatatlan versforma. Szerintem ebbe és hasonló hibákba más is beleesik.
Vannak alkalmazható technikák, eszközök, de ez nem jelenti azt, hogy alkalmazandó lenne. A továbbiakban ezekről írok le néhány véleményt.
Minden sor nagybetűvel kezdődik
Ha Ady Endre és Petőfi Sándor is írhatott ilyen verseket, akkor mégis mi ezzel a baj? Semmi, ha tudjuk, mi a célja. Én nem tudtam, mégis így írtam az első verseimet.
A nagy kezdőbetűknek az is az egyik szerepük, hogy tőlük könnyebben láthatóvá válnak a mondathatárok. Ha ránézünk egy szövegre, nem betűről betűre olvasunk. Egy picit biztosan mindenkinek előbbre jár a szeme és az esze.
Engem megakaszt olvasás közben. Hogy valaki előttünk már írt így verset, nem lehet indok akkor sem, ha nagyjaink közül való volt.
Minden kisbetűkkel van írva
A másik eset, amikor mindent kisbetűkkel írunk. Ekkor még jobban összefolyik a szöveg, hiszen egy kis pötty, amit pontnak nevezünk, kevésbé tudja tagolni. Ráadásul ekkor nem csak a soreleji betűkről beszélünk, hanem minden mondat elején levőről.
El tudom képzelni akár valaminek a jelentéktelenségét jelképezendő a kisbetűs írásmódot, de ez nem tarthatna az egész szövegen át.
Központozás elhagyása
A központozás, azaz például a vesszők, pontok teljes elhagyása igazi káoszteremtő a fejemben. Az indok ekkor az szokott lenni, hogy engedjünk teret az olvasónak, hogy úgy olvassa a verset, ahogy akarja. És ne korlátozzuk a fantáziáját. A baj csak az, hogy a versek többségénél a lényeg éppen az, amit a költő érez, éreztetni akar. Az ő mondanivalójára és lelkivilágára, meglátására vagyunk kíváncsiak, és nem a saját fantáziánk határaira. Ha így lenne, tetszőleges szöveget olvashatnánk, és mi alkotnánk belőle verset. Akkor viszont költők lennénk, nem olvasók.
Gondolom, mindenki hallotta már a következő idézetet, melyet a vesszők hiánya miatt több módon lehet értelmezni:
A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem
Éppen ezt szokták felhozni érvnek a vesszők elhagyása mellett, pedig ez éppen ellene szól. A fenti mondatban Merániai János esztergomi érseknek oka volt a kétértelműségre saját élete érdekében.
Pártoló: A királynét megölni nem kell félnetek, jó lesz, ha mindenki egyetért, én nem ellenzem.
Ellenző: A királynét megölni nem kell, félnetek jó lesz, ha mindenki egyetért, én nem, ellenzem.
A dolog rosszul is elsülhet. Nézzük meg, milyen kicsi a különbség egoizmus és optimizmus között! A következőt tudtam kiötleni:
A világ szép tőlem függetlenül attól hogy sokféle ember él itt
Egoista: A világ szép tőlem. Függetlenül attól, hogy sokféle ember él itt.
Optimista: A világ szép. Tőlem függetlenül. Attól, hogy sokféle ember él itt.
Én tehát azt mondom, tessék csak rendesen kiírni azokat a pontokat, vesszőket. Még a sorok végén is! Kivéve ott, ahol jelentése van a hiányának. Ami lehetőleg nem a költői lázadás a szabályok ellen. Vagy esetleg a kétértelműség oka az, hogy magunk is mindkettőt gondoljuk, de ezért nem ismételnénk meg újra a szövegrészt.
Egyéb helyesírási szabályok be nem tartása
Talán ez kevésbé szokott szándékos lenni. Előfordulhat, hogy a szerző egyszerűen csak nem tud helyesen írni. Minden egyes szabályt A-tól Z-ig nehéz fejben tartani és betartani, de legalább az alapvető hibák elkerülésére törekedni kell. A kétes esetekben pedig utánanézni a megoldásnak.
A lázadó költő itt is azt mondja, hogy ő úgy ír, ahogy akar, de ezzel nem mindig lehet takarózni. Csak ismételni tudom magam: ebben az esetben is lehet véteni, ha annak célja van. Akár a humor miatt.
Költői képek
Az ételben sem jó a túl sok fűszer, ahogy az sem biztos, hogy beválik, ha minden otthon fellelhetőből teszünk bele egy csipettel. Az eszközök azért vannak, hogy legyen mihez nyúlni, ha kell. Nem azért, hogy csak azokból álljon a vers. A tartalom a lényeg, ami megfog. A költői képek a megfelelő módon, a megfelelő helyen pedig megadják a kegyelemdöfést és odaláncolnak.
Bölcselkedés, tanító beszéd
Volt ilyenem nekem is, és mai dalszövegekben, versekben is előfordul. Ilyenkor szoktam fintorogva elkapcsolni a rádiót vagy továbblapozni az oldalak közt. Lehet olyan, aki jól csinálja, mert tapasztalt, mert jól rálát a dolgokra és még a sorait olvasva is az az érzésem támadhat, hogy: a fenébe is, ez az ember nagyon tud valamit.
De amíg ez nem megy hitelesen, és csak azért írnánk ilyeneket, mert már olvastunk ilyen verset, ne tegyük! A legbölcsebb talán az, ha nem megoldást próbálunk adni arra, amire magunk is keressük azt, hanem csak a kérdéseket tesszük fel ilyenkor. Az őszinte érzések között a bizonytalanság is átütőbb tud lenni, mint a határozott halandzsa.
Záró gondolatok
A költő azért kap némi szabadságot az írásban, hogy kedvére játszhasson a szavakkal és általuk az olvasóval. Nem azért, hogy a bizonytalan helyesírását leplezze a legálisan alkalmazható eszközökkel.
Helyesen írni nem a szabályok miatt kell, hanem mert többnyire úgy lesz olvashatóbb az írás. Úgy jön át az, amit a szerző le akart írni. Van, aki azt vallja, hogy az egyes szabályokat következetesen kell figyelmen kívül hagyni. Ha egyik sor végén nem írunk vesszőt (ha egyébként kellene), akkor a többinél sem szabad. Én pont azt gondolom, hogy amíg az egyik sorban valami esetleg indokolhatja, a másikban nem biztos.
Nem hivatkozhatunk folyamatosan másokra, hogy ők is írtak így. Legyen saját gondolatunk és módszerünk. Inkább legyünk olyanok, hogy valaki majd ránk akarjon így hivatkozni.
Forrás
Új hozzászólás