Komoly versek

Mi volt, az elmúlt. Csendben elrobogott a szán.
Szirénszerű zenére forró táncot járt az árny.
Ölelkezőn a kétely lassan a vágy köré feszült,
fojtva nappal és éjjel. Hiába békekürt.

Nem volt a régi tűz már, de parazsa megmaradt,
s parázsból húzott fel magának újra tűzfalat.
Védve volt erőktől már a drága dobogó.
Így tűzte fel a vágyat győzelmi lobogó.

2015. szeptember

Azt kívánom, én is hang legyek.
Hangszálaidon ringatott gyerek,
ki ha tehetné, sohase nőne fel.
Neked senki ő, de neki Ő leszel.

2014. valamikor április és szeptember között

Semmi ő a sötétben. Csak egy leheletnyi szellő.
Gondok sűrű ködében úszik, mint a sellő,
kecsesen, ám könyörtelen, úgy, akár a cápa.
Elfutnál vagy bújnál. De hidd el: mind hiába!

2015. július 22. 7:16

Fáradtan, az ablak mögött bámulom az esőt.
Rezzen olykor-olykor a tér, amikor dörög.
Elsuhan egy futó épp az épület előtt,
irígyen pillantva rám, prüszköl és hörög.

Kint egy más világ van. Idebent a béke dúl.
Tajtékzik a tócsa kint, mert nekünk csak ez jutott.
Emberek szaladnak fejben mozdulatlanul,
tépi mind a szél. Eső és villám alkot csak mondatot.
Elmerültem én is elmém tengerében és úsztam egy nagyot.

2016. szeptember 5. 17:24

Fekete sárban, nyakig merülve kikandikálok a világra.
Valaki nyújtja kezét felém, de az már nem az ő hibája,
hogy nagyobb a súly a lábamon,
mint repítene fel a fájdalom.

Ím ellepi a láp az arcomat, még orrom hegye virít talán.
Ó, ez lehet a vég, az alkonyat, de mosolyog a fény, mint a prizma rám.
Hívogat a színe, szinte rám kacsint.
Süllyed a világ, de én ma újra kint.

2016. szeptember 1. 23:37

Kilépek a könyvtárból, a műszakomnak vége.
Fejest is ugrom a tél hűs tengerébe.
Irány le a lépcsőn! Bokáig ér a hó.
Arcomon mosoly, vállamon jégzakó,
nyakamra szél köti a sálat.

Így menetelve hatalmas léptekkel,
hallom, ahogy balra felnevet egy kocsi.
Bocsi. Ez egy női hang. Huncut kacaj.
Alattam vidáman visszaropog a talaj,
s ez minden szava.
Így cseveg velem a havak hava.

Csipked a tél, incseleg, s közben átrepít az időn.
Ledobva régi ingeket újra felém kacsint, s midőn
emlékeimnek jégszobrot állít, valaki ásít a sötétben.
Egy másik könnyeit törli, s fagyottan hull alá az éden.

A hóember mozsárban őrli hangom, így csak annyit mondanék.
Volt idő, hogy szótő voltam, de most csak toldalék.
Ám a tél elmúlik. A nap kisüt, békés tekintet táncol a lombtetőn,
és seregnyi autó dübörög, kacag, nevet a nyári esőn.

2014. január 25. 20:25 - 2016. január 10. 15:01

Több, mint egy éve. Istenem..!
Szinte fel sem fogom.
Mert tudod, valahogy nem értem.
Hát… nem is tudom.

Egy részről valóság volt
minden perc, minden csevej.
Más részt a valóság most
a múlt romjai közt hever,
s nem tudom a választ a miértre.
Az akkor nem a mostot ígérte,
hanem napfényt, derűt, kék eget.
Akkor előre hajtott, ma épphogy lépeget
néha előre, de néha csak hátra.
Szinte már fogva tart a kudarcok sátra,
de keresem az ajtót. Szeretném érteni,
milyen az a szív, mi önmagát tépte ki.

Elbuktam. Ezt tudtam már hamar,
de hogy beállítasz ördögnek,
az rosszabb, mint a sav, ha mar.
Szinte égeti bőröm. Érzem is szagát,
ahogy a szerelem tüze belőlem égeti ki magát.

Közhelyek, tudom, de ez itt a köz helye.
Szóközök, sorközök és gondolatjelek hada.
Abraka dabra! Így lesz minden a semmivel tele,
miközben tűnődöm, hogy jutok haza.

Mert keresem. S talán egy nap megértem, mi történt.
Mi volt az a szellő, mi kavart egy örvényt,
s lettél hurrikán, mi felcsavart egy fára.
És miért dobta két új szirmát ama hervadó virág szára.

(2015. szeptember 25.-26. 00:46)

Idő, hova szaladsz? Hova oly sietve?
S miért toporogsz, ha más pedig sietne?
Mondd, miért küzdesz? Miért mindig ellenünk?
Néha üstökös vagy, s csak csóvát lát szemünk.
De állj! Csak egy percre. Ó, beszélgess velem!
Ha vissza nem is fordulsz, ragadd meg kezem!
Kérlek, vigyél magaddal, s nem ellenkezem.

Idő, hallasz még?
Egy percet karodban alhatnék?

Nem. Még néma vagy, és múlsz mindig sebesen.
Tapasz vagy elfeledett, nem volt sebeken.
És a többi? Mondd, az mind mégis hol marad?
De nem szól, csak nevet az idő és szalad.
Na várj! Én felveszem a kesztyűt és futok.
Fröccsen a sár előttem, arcomon szutyok,
és az idő megáll, de én már nem tudok.

Idő, mondd! Miért tetted?
Én bevárlak és karomba fektetlek.

Idő, bár kiszeretnék belőled végleg,
de kellesz még. Hiányzol. Remélem, érted.
Ó, te relatív, ámbár abszolút valós!
Mi vagyok nélküled? Egy hajótlan hajós.
Hát jó! Valahogy majdcsak így is megleszek.
Összeszedem magam, mély levegőt veszek,
s ha nincs hajó, hát akkor tutajjal megyek.

Idő, mondd! Emlékszel még reám?
Próbállak feledni, de fejben ringatlak ám.

2015. április 6. 19:45

Lőn szita, s lila kő.
Neked szaval az idő,
de nincs költői kép, ami leírná énedet.
Minden molekula tőled lop életet.
Kacag, ha kacagsz. Sír, ha sírsz.
Még könnyeiddel is verset írsz.
A villám tőled csen erőt.
A patak hangja is téged majmol.
Morajlik a tenger,
s minden lélegzeteddel
egy szellő indul útnak.
Pislákol a Nap, ha le-lehunyod szemed,
s ha énekelsz, száz rigó tart veled.
Dörög az ég és zivatarral űz el,
ha kell, hogy őrizze éjed.
Kakas kukorékol, ha ébredsz,
a természet egyszerre éled.

Születésed napján a kórus összeáll,
s kánonban éneklik a “hepibörszdéjt”.
Húsz éves lettél, s az Ősz Szakáll
is homlokodra csókol ezért.

2014. szeptember 20. 22:02

Ki egykor keresett, majd elesett, s csak, hogy legyen,
átküzdötte magát Óperencián, üveghegyen,
mi aztán szilánkokra hullt és bőrébe tapadt.
Száz évet élt egy pillanat alatt,
majd meghalt, és újjászületett,
hogy szálkaként örökre hordozza múltját.
Egy gyönyörű vihart kerülgetett,
s szívén hurrikán szele fújt át.

2014. augusztus 18. 1:20