Nemfeled Tél

Ahol két éve a verset elkezdtem

Kilépek a könyvtárból, a műszakomnak vége.
Fejest is ugrom a tél hűs tengerébe.
Irány le a lépcsőn! Bokáig ér a hó.
Arcomon mosoly, vállamon jégzakó,
nyakamra szél köti a sálat.

Így menetelve hatalmas léptekkel,
hallom, ahogy balra felnevet egy kocsi.
Bocsi. Ez egy női hang. Huncut kacaj.
Alattam vidáman visszaropog a talaj,
s ez minden szava.
Így cseveg velem a havak hava.

Csipked a tél, incseleg, s közben átrepít az időn.
Ledobva régi ingeket újra felém kacsint, s midőn
emlékeimnek jégszobrot állít, valaki ásít a sötétben.
Egy másik könnyeit törli, s fagyottan hull alá az éden.

A hóember mozsárban őrli hangom, így csak annyit mondanék.
Volt idő, hogy szótő voltam, de most csak toldalék.
Ám a tél elmúlik. A nap kisüt, békés tekintet táncol a lombtetőn,
és seregnyi autó dübörög, kacag, nevet a nyári esőn.

2014. január 25. 20:25 - 2016. január 10. 15:01

Kategóriák: 
Megosztás/Mentés

Új hozzászólás