Versek

Nagyjából semmi jelentése, csak annyi az érdekessége, hogy csak e magánhangzók vannak benne.
Valamint alliteráció túltengésben szenved.

Fejem felett fejetlen fekete fecske,
Kezemet kelletlen kegyetlen kereste.
Lelkesen legyeskedett legremekebb levesemben.
Reszketve rekedten rettenetesen remegtem.

2004. 10. 08.

Ez egy elég őrült vers, de unatkoztam. És valami értelmetlent akartam.

Kinyitom a szemem, meglátom az eget.
Idegesen csapkodom a szemtelen legyet.
Nem repül el. Itt marad. Nem látja az utat.
Szárnyaival csapkodva egy kijáratért kutat.

Kinyitom az ablakot, kikergetem rajta.
Nem repül el azonnal, mert ő nem az a fajta.
Visszafordul megköszönni, hogy ily rendes voltam.
Alig hittem szememnek, és csak ennyit szóltam:

Jól tudom, hogy nem valóság, amit én most látok.
Hogy lehet, hogy nem fogjátok be a lepcses szátok?
Akármilyen legyek vagytok, nem tudtok beszélni.
Megbolondul így az ember. Hogy lehet így élni?

Azt sem tudom, miért beszélek most már többes számban.
S miért érzem, hogy valami zümmög az én számban.
Belerepült az a légy, mit előbb kikergettem.
De semmi baj, mert legyet eddig én még úgysem ettem.

Mégis inkább úgy döntök, most kitátom a számat.
Hadd repüljön ki belőle ez a szegény állat.
El is hagyta házunkat bizony nagyon gyorsan.
S ha azt hittétek, igaz volt, amit eddig mondtam,

Elárulom mese volt csak. Nem is történt meg velem.
Nem eszem én legyeket. Több bennem az értelem.
Inkább mászom hegyeket, vagy átúszom a hideg Dunát,
de amekkora én vagyok, nem játszom meg nagyobb butát.

2004. közepe felé