Úgy két éve azon gondolkodtam, milyen sok olyan szokás van versírók körében, amiket szerintem kerülni kellene. Ez nem egy pillanatnyi gondolat volt, hanem azóta is gyakran eszembe jut, ugyanis a helyzet ma sem változott. Sokszor szembesülök olyan esetekkel, amiket a Versírás, szokások című cikkben is leírtam. De azon kívül van még jónéhány, amiről nem ejtettem szót. Most ezt igyekszem pótolni.
Oda nem illő, régies szavak
Az ember már nagyon régóta ír verseket. Ezalatt a nyelv változik, ahogy az emberek is, akik olvassák azt. Mégis, amikor az a kérdés, hogy milyen egy vers, sokaknak akár több száz évvel ezelőtti költők művei jutnak eszébe. Az iskolában gyakran ezekkel találkoznak a diákok. Legalábbis, amikor én voltam az iskolapadban, ez volt a helyzet. Aki pedig írásba kezd, merít az általa olvasottakból, és az a téves gondolata támadhat, hogy azok a szavak teszik költőivé a verset, amik mára már nem csak költőiek, hanem nagyon is régiesek. Nem mondom, hogy ezek használata ördögi és eredendő bűn, de magamból kiindulva tudom, hogy olykor azért kerülnek bele a versbe, mert úgy jobban rímel. Ez nem baj, ha jól illeszkedik a versbe, de nem árt jól átgondolni, hogy valóban ott-e a helye. Olyan hatást fog-e kelteni, mint ami a szándék volt.
Jelzők végeláthatatlan sora
Bár ezt mondhatjuk, az előző cikkben is leírtam a "Költői képek" bekezdésben, itt mégis jobban kiemelném a jelzőket. Tudom, hogy ez az egyik legerősebb eszköz a költő kezében, mert olyan módon csavarhatja ki a szavakat és alkothat új szókapcsolatokat, amik ámulatba ejthetik az olvasót, mert "hú, de egyedi szavakkal dolgozik a szerző". De ez akkor is olyan, mintha megpróbálnának lenyomni a torkomon egyszerre egy egész habos tortát. Egy szelet még finom. Kettő már határeset. Attól függ, mekkora a szelet. Három már kissé sok. Ennél többtől garantáltan rosszul leszek. Nem ezeknek kell kitöltenie a verset, hanem magának a gondolatnak, és ott kell jelzőkkel dobálózni, ahol azoknak valódi szerepük van. Ahol azt a jellemzőjét szeretné a szerző kiemelni a mögötte álló fogalomnak, tárgynak, személynek, akárminek.
Csendesen sétáltam a gyönyörű zöld gyepen.
Lágy szellő fújt, hogy vidáman észrevegyem,
hogy a selymeskék, szelíd ég alatt,
ő legyen, ki szomorú szívemen szeretőn áthaladt.
Ezt most rögtönöztem a cikk kedvéért, de nem adom a nevem hozzá. Gyakorlatilag minden lehetséges helyen van egy "valamilyen valami", plusz még egy alliteráció és a selymeskék idevalóságában sem vagyok biztos. Talán valahogy a következőképpen fogalmaznék, kissé visszafogottabban:
Csendesen sétáltam a gyönyörű zöld gyepen.
Lágy szellő fújt, csak hogy észrevegyem,
hogy elűzze bánatom, mi felgyűlt egy hét alatt,
ő legyen, ki szívemen szeretőn áthaladt.
Itt azért azt még hozzátenném, hogy a jelzők elszaporodása maga is jelentőséggel bírhat, lehet szándékos, akár valami érzelmi túltöltöttséget jelezvén. De csak azért nem kell mindent körülírni és színesíteni, mert versben szerepel.
S vagy és
Érdekes, hogy az "és" kötőszó helyett az "s", inkább már kötőbetű, mennyire gyakran szerepel versekben. Még én is előszeretettel írok így. Ma viszont már igyekszem figyelni arra tudatosan, hogy ahol lehet, ott az "és" is kapjon szerepet. Ez azért nem egy eget rengető probléma talán, de amikor folyamatosan csak s-sekkel van tele a vers, egy idő után már bántja a szemem, fülem. Ez persze egy szubjektív vélemény, de az általános igazság, hogy "a jóból is megárt a sok".
Rímek
Ha akarnám se tagadhatnám le, hogy a jó rímeket szeretem, hiszen még a becenevem is erre utal. Igaz, hogy a versnek nem kötelessége rímet is tartalmazni, de számomra mégis ettől lesz élvezhető. Ez van. Ha viszont ez van, akkor az a rím már ne akármilyen legyen. Valaha azt írtam a Tollbamondó című versemben, hogy "-Írni próbálsz, mégse megy? Mondd, mi a gát? -Hát nem tudod, hogy a jó vers megírja magát?". Gondolva ezzel arra, hogy nem kell rajta agyalni. Ez 7 éve volt, és ennyi idő alatt rá kellett jönnöm, hogy amikor az ember már sok-sok rímet, kifejezést és nézőpontot elhasznált, lustaság az elsőt megtartani. Igenis csiszolni kell, vagy maradjon a fiókban. Alább erről szedtem össze néhány megfontolandót.
Nem elég a magánhangzók egyezése
Biztosan sokakban él az a gondolat, hogy ha egy két szóban vagy csak azok végében a magánhangzók megegyeznek, akkor az már elég. De vajon hogy rímel a "kiáltok" és a "viháncol"? A poet.hu verselemzője szerint remekül, de valahogy a ritmus sem igazán stimmel, és a "K" és az "L" számomra nagyon nem fér össze egymással, annyira különböző hangzásúak. Tehát, bár a magánhangzók stimmeltek, akkor sincs meg az a bizonyos "összecsengés", amikor azt érzem, hogy a két sor annyira összeillik, mint két mágnes ellentétes pólusai. Ami miatt a sorok végén nem falakat érzek, hanem sípályát, amin könnyeden továbbsiklok.
Lehetőleg a ragrímeket is kerülni kell
Ezt inkább azért tartom fontosnak, mert túl egyszerű és nem a nagyszerű fajtából. Ha csak a ragra támaszkodnék, bármilyen szóból rímet kovácsolnék, amiben nincs semmi művészi, költői. De gyakran nem is hangzik jól. Hogy mi a ragrím és hogy mikor kerülendő és mikor elfogadhatóbb, azt remekül összefoglalta hubart a magyarparnasszus.hu-n. Mielőtt leírtam volna a gondolataim, rákerestem mások véleményére és a linkelt cikk, mintha belelátna a gondolataimba. Minden pontjával egyetértek. Röviden tehát alapvetően kerüljük a ragrímeket, még akkor is, ha egykori nagy költőink is éltek vele. Ők "egykoriak", mi pedig a saját utunkat kell járjuk saját szóhasználatunkkal, amikor a versről és a minőségről alkotott véleményünk is más lehet, mint egykor volt. Persze, vannak enyhítő körülmények, mint mikor nem csak a toldalék rímel, hanem a szótő is. Illetve, amikor bár megegyezik a toldalék, annak más jelentése van. Ahogy hubart fogalmaz szakszerűbben "amikor két különböző szófajhoz kapcsolódó rag cseng össze egymással".
Az enyhítő körülményeket figyelembe véve is azt gondolom, hogy az a szebb, ha nincs ilyenféle rím. Vagy ha van, akkor a szövegkörnyezet tompítja a "romboló" hatását
Rím nem csak sor végén lehet
Egy versben gyakran a rímek nagyjából hasonló hosszúságú sorok végén állnak, így, amikor valaki véletlenül olyan szöveget ír, ahol olyan helyre kerül a rím, ahol egyébként nem törne sort, a rím kedvéért mégis megteszi. Nehezebb olvasni is, és a vers összképe is romlik tőle. És itt nem a képversekről beszélek, amiknél nyilván elfogadott a nagyon különböző hosszúság, mivel a sorok hosszának különbségeiből adódik maga a kép. Az ilyen rímre ismét egy saját verset hoznék példának, a Mosoly-t.
Hol a mosoly ma? Kérdem én.
Keresem is, de nem lelem.
Van-e haj arra még remény,
ha mosolyod újratervezem,
megjelenik az az édes ív,
ami hív, s magától nem ereszt.
Hegyeket mozgatok, hogyha kell.
Mit nekem Mount Everest.
A kiemelt rész, vagyis az "édes ív, ami hív" két fele összecseng egymással, de ezt sortörés nélkül is érezzük. Nincs szükség megtörni a verssorok rendjét.
Kerülendő szavak a rímekben
Túl a ragrímeken, lehetnek olyan szavak, amikre vagy nem is nagy van alternatív rím, vagy általában ugyanaz jut a költő eszébe. Ilyen például a "már" és "vár". Itt igazából nem is csak a rímmel van a baj, hanem azzal, ha más nincs is nagyon mögötte. A "már" szót ugyanis szinte bármi után be lehet csempészni valahogy. És ilyenek születnek:
"Lehunytam szemem, alszom már. / Álomvilágom csak engem vár."
Hiába állja meg a helyét a mondat többi része. A már és vár pártól el is felejtem. Persze lehet kis fantáziával, humorral életet lehelni a már-ba.
"Lehunytam szemem, alszom már. / Horkolok is, mint a vad rozmár."
Bár, azt nem tudom, a rozmár horkol-e, de remélem, átért a példa üzenete.
Összefoglaló
Összességében tehát, amit én egy versben szeretek, ha megpróbál elvarázsolni, de azt a visszafogottságával teszi. Nem túlzsúfolt jelzőkkel, viszont a rímek igényesek. Mindez persze mit sem ér, ha semmi mondanivalója nincs a versnek. Habár az is előfordulhat, hogy csak nem érti az olvasó. Mégis általában lehet érezni, hogy valami van mögötte, még ha az rejtjelezve is van. Viszont van valami rendszer a versben. Valami, ami magával ragad. És ezt a valamit én is nehezen tudom leírni.
Viszont, amíg nem érzem, hogy az a vers már kiadható a kezeim közül, akár fél évig is tartogatom, mire közzéteszem egy szó megváltoztatása után. Lehetne mondani, hogy például a rímek tökéletesítése miatt megváltoztatom a gondolatomat, ami nyilván nem lenne jó. De ezt csak lehetne mondani, ha nem épp azért dolgoznék rajta annyit, hogy ne változzon a gondolat, vagy ha változik, az is éppen ugyanannyira az én gondolatom legyen és ugyanannyira ki akarjam írni magamból. Az eredeti gondolat legfeljebb egy másik versben lát napvilágot.
Új hozzászólás