depresszió

Ha éppen álmodsz, gyakran fogalmad sincs róla, hogy álom. Miért ne lehetne hát, hogy már nem is élsz, csak azt hiszed? Néha tényleg olyan érzésem volt nekem is.

Megszülettem. Vagy tán épp büntetésem töltöm,
és ez itt a Pokol? Már nem tudom.
Mint gyáva nyúl a tópart mellett,
mi a víz láttán is futni kezdett,
félek. Pedig nekem kéne magamból a bátorságot ontanom.

És nem nézek már tükörbe, mert elriaszt a látvány.
S ha meglátom őt, ki mindennek oka,
szétfeszít a fájdalom, s futnék. De hova?
Mintha dühöngő harcosnak véres kardját látnám,
vérszemet kapok, de nem megyek oda.

Csak távolról lesem a fejleményeket, s magamba fordulva kifele nézek.
A lábam sem mozdul, mert egyedül vagyok.
Kémlelem a szobát, tán van egy csendes sarok,
hol minden nyugodt, és semmitől sem félek.
Mint magányos pók a kopott, fehér falon, kilépek a fényre, hogy ti is lássatok.

Már nem tudom, az utam mégis hova vezet,
de végig fogom járni, mert feladni bűnözés.
S bár bűn maga az élet is, vagdal ezernyi tompa kés,
jut még azért nekünk is néhány finom szelet,
s ha egy ember is megszeret, már te sem vagy kevés.

2005.11.14. - 22:34

Elég fárasztó és unalmas folyton nyafogni. Még akkor is, ha versben.
Elegem is lett belőle, csak nem tudtam mást.

A téma ma sem változik. Ugyanaz, mint régen.
Tördelem csontjaim, és ontom a vérem.
S már unom saját szomorú szavam,
hogy nem tudok mást, mint sajnálni magam.

Szeretnék végre szép szavakat szólni.
Saját versem szépen eldalolni.
Közben nem látok mást, csak a rengeteg hibám,
s egy boldogtalan lelket, mi változást kíván.

2005.09.22.

Nem jó visszatartani az ember dühét. Előbb vagy utóbb úgyis felszínre tör, csak sokkal erősebben.
Időnként ki kell engedni. Vagy össze kell törni telefonokat, mint én tettem szegény mobiljaimmal, vagy verset is lehet írni belőle, és akkor még haszna is lesz. A mobil törés előtt még ezt a módszert alkalmaztam. Most pedig struccpolitikát folytatok, mert ez kevésbé megterhelő. Minden ami rossz, nem érdekel. Minden ami jó, az viszont igen.

Higgadt, nyugodt ember voltam hosszú, hosszú évekig,
és jött a káosz, mit én sem bírok el.
Gyűlik a méreg, mi vagy megöl, vagy tönkretesz,
miközben fülembe a Sátán halkan énekel.

A Sátán itt van. Itt van mellettem.
Testet öltött mocskos emberalakban.
Rohan. Fut maratont a szívem.
Ily szörnyen ó még én sem szaladtam.

És nem látok ajtót. Köröttem a falak gyorsan összezártak.
Fojtogat egy érzés, mit vissza visszatartok,
de kitörni készül, és elerednek könnyeim pillanatok alatt.
Látomás gyötör, hol kis dobozban fekszem,
és férgek rágják boldogan finom csontomat.

Magamat hibáztatom gyáva létem miatt,
mert minden fontos tettre képtelen vagyok.
Nem teszek semmit, pedig dicsekszem magamnak,
hogy senki le nem győzhet, soha meg nem halok.

Ám eltörik az üveg, mi lelkem összetartja.
Szétesem, és eltűnik, ki valaha voltam.
A régi jó barátok elhagynak sorban,
És megérzem a kínt majd: Egyedül maradtam.

Sajnálni fogom, mert nem születtem halva.
Minden nap csak újabb bomba robban,
mi elpusztítja lényem még fiatal korban.
És újraéleszt aggastyánként, ki fetreng a porban,

Mert nem találja régi helyét, mi érthető, hisz sohasem volt neki.
Szánalomra méltó, vén senkiként fiatal testben vergődik szüntelen.
Nem csinál semmit, csak siratja magát, s öklét falba veri,
mert tudja már, hogy nem öröm az élet, hanem bűzölgő förtelem.

Emlékszik a múltra, hol szerették páran, és ő is viszont szeretett.
De elfelejtett szeretni, és feketébe öltözött vidám színek helyett.
A régi, elveszett barátok messze vannak tőle, mint ég és fekete Föld.
Ember! Itt az ideje, hogy mocskos, könnyes arcod gyorsan megtöröld.

És fülem mellett elengedem saját igaz szavam.
Kellene egy kéz, mi által kezem fogva van,
mert egyedül már egy lépést sem teszek sem előre, sem hátra.
És igen. Bár van ember, ki nem gyötör, haragszom az egész Világra.

2005.09.10.

Ez a vers az egykori wapoldalamra készült üdvözlő szövegként.

Üdvözöllek itt, ahol nem nő virág,
nem nő fa. Fekete és vörös színű feletted az ég.
Kínok kínját éled át, mert meggyötör a világ,
és senki sem néz feléd.

2005.08.23.