Szürke

Szürke a világ, az ég, a fű, szürke az atom és a húrok.
Ebbe a szürkeségbe én is csak szürke lyukakat fúrok.
Színtelen a föld, s közöttünk hangtalan kopog a beton,
tárcámban szürkén, hamis ritmusra zokog a zseton.

A madarak szárnya takarja a Napot,
és már nem zörög a levél az avarban.
Alszik az összes kakas, és én már nem is vagyok,
de legalább nem vagyok zavarban.

Majd feltűnik egy arc, és szeme színeket fest a lapra.
Megmozdul az utca, és koncertet adnak az árnyak.
Amerre jár, meghajol az erdő, emelve összes kalapja,
és már csak a hercegnő dalára várnak.

Ám megremeg a Föld, és árok nyílik ott, ahol nem volt.
Éhes óceánként elnyeli a mély a jelent.
Egykor éltető vízként élt gondolata megfojt,
és nem dobog már más bennem, csak cement.

Egyszerre mindkét karom keresi az erőt, ami elveszett,
de mást nem talál, csak hűlt helyét.
Otthonom ismét a sötétség magányos keble lett,
és immár semmivé fakult a szürke rét.

De mond, mit tesz az ember ha nincs hová…
Hát fenékbe rúgja az ördögöt,
befesti szarvát, és nem soká
a rét ismét színekbe öltözött.

2016. december 21. 13:50