Meghív a jövő és elfogadom gyanútlan.
Senki se szól, hogy arra se egyszerű út van.
Karácsonyi maszkot vesz fel a sorsom idén.
Nem esett csapdába senki sem úgy, ahogy én.Nem szól szám, nem érez a szív, és alszik elmém.
Majd ringatózik a lelkem a hangja selymén.
Mond, ész, hova mész? Így kérdi magát az elme.
De nem reagál, mert másra figyel figyelme.Múlik a nap, és visszatér újra a semmi.
A sors gyakorol. Nekikezd újra terelni.
Utat mutatva másfele hajtja a lábam.
Fülemet újra a hang simogatja lágyan.De nem hiszek én a hangok ily erejében.
Elfeledem, csak mosolyom őrzi meg épen.
Ám ez a mosoly nem feledi, mi az útja.
Tereli magát afelé újra és újra.Ügyetlen csak pár szót lop magának a reggel.
Nagyobb bűnt még soha ember nem követett el.
De beszél a híre és olykor tekintete.
Kérdi magát a szívem, hogy rátekinthet-e.- De jaj, hova gondolsz? Hiszen nem ismered őt,
bár így is hagyott lelkeden néhány kis redőt.
Űz ez a hang hát néha felé és néha el.
Falat épít a sors közénk és elszigetel.Délibáb, amit érzek, más biztos nem lehet.
Hát hallgatok inkább az észre a szív helyett.
Majd "Kezdjünk el holnapnak látszani!". Szól a hang.
És vállalni kezdi magát a fránya, bitang.De luxus az érzés, ha úgy tűnik, ok sehol.
Hát dobozba zárja szívét, hol tüzet csihol.
Majd telnek a hónapok, én pedig jól vagyok.
Ám dühöng a szívem. Szól: Eressz ki! Hol vagyok?A sors rég szólt már. De most integet messziről.
- A karácsony visszatér. Felébredsz ennyitől?
Látszólag nincs okom, de most már nem érdekel,
hisz szívem ma sorsomat új táncra kérte fel.2017. december 22. 12:25
Új hozzászólás