Mindenki szenved egy kicsit. Valaki jobban. De a legjobban mégis attól szenvedünk, hogy változtatni akarunk, és nem tudunk. Van, amin nem lehet, csak el kell fogadni. Szükséges a szenvedés is kicsit. másképp nem is lenne értelme az életnek.
Én minidg bánkódtam, hogy miért nem lehet jobb életem. Egész addig, amíg észre nem vettem, hogy valójában milyen jó is.
Ez persze nem jelenti azt, hogy mindig, minden körülmények között happy és boldogság van. Abba bele is őrülnék.
Üres az utca. Csiripel a sok madár.
Ködös a horizont. Közeli az álhatár.
Nem látsz az orrodig, de mégis messze látsz.
Eljött az este, és te mégis másra vágysz.Várod a reggelt, mi elhozza a fényt,
és felébreszti benned majd a rég eltűnt reményt.
De a könyörtelen főnemes átveszi a trónt,
s én láttam, mikor a Nagy király flegmán vállat vont.Mert eljön majd a hajnal, ki elhozza a Napot,
S elűzik együtt a Holdat, ki sötétséget adott.
És megindul az élet. Már van ember az utcán,
de minden indul elölrõl néhány óra multán.De az, hogy nem látjuk jelen,
még semmit sem jelent,
mert virraszt a Nagy király minden éjjelen.
Nem tűnik el, csak másnak ragyog fent.És akkor önző módon csak magamra gondolok,
mert úgy érzem, hogy jár nekem, mert különb ember vagyok.
Ám eszem, iszom, alszom, élek és meghalok.
Minden éjjel rádöbbenek, hogy senki sem vagyok.Csak egy apró porszem a hatalmas világban,
hol eltapos egy óriás, hiába vigyáztam.
Egyet lépek előre, és kettőt löknek hátra.
Fel kéne mászni a hatalmas fákra,Hol biztonságban vagyok, mert nem érnek el.
Mindenki üldöz, de már nem érdekel.
Ahogy felkel a Nap, a Hold meg távozik,
telik az idõ, és minden változik.Az elmúlás örök, és örök is marad.
Az idő nem áll, csak előre halad.
És akkor újra megmutatja magát a gazdag főnemes.
Vállán gyémánttal kirakott fekete palást.És rádöbbenek, hogy a Hold is épp olyan érdekes,
akár a Nap, s már nem is várok mást.
Álmodjak szépet, vagy rettentő rémeket,
örülök mindnek, hisz csakis így élhetek.2005. 07. 28. - 08:07
Új hozzászólás