Úgy érzem ez a versem a jobbak közül való. És ez is bizonyítja, hogy főleg akkor tudtam mindig írni, amikor éppen folyamatban volt, vagy nem rég volt vége annak, ami miatt iszonyú ideges voltam. Sok mindent elképzeltem olyankor. Nagy tüzeket, világvégét, hurrikánt. Bármit el tudtam volna akkor viselni könnyedén. És még élveztem is volna. De mivel semmi nem történt, másképp kellett levezetnem. Így:
Már megint nem látom a napot.
A Hold is elbújt, nincsenek csillagok.
Sötét van. Kialszik a remény,
s egy nagyfogú cápa röhögve úszik felém.És én dacolok a félelemmel. A szemébe is nézek.
De csak egyre nagyobb és nagyobb félelmet érzek.
Mégis hagyom, hogy mélyen csontjaimba harapjon, és beletörjön minden foga.
Majd kacagva nézem, amint fogatlanul s remegve úszik tova.Eltelt két nap, és sok minden változott.
Az idõ szerencsére nyugalmat is hozott.
De még mindig érzem a fenevad gonosz leheletét,
ki sohasem távozik, és kínzásra szánja egész életét.2005. március 13. -15.
Az első két versszak egy folyamatban lévő, tébolyító szülői üvöltözés alatt keletkezett. Majd annyira kiborultam, hogy már nem tudtam folytatni. És két nap múlva még hatása alatt voltam, de már lehiggadtan. Így befejeztem.
Új hozzászólás