Jelenlegi hely

Címlap » Versek

Komoly versek

Saját versek komolyabb hangvételben.

Nemfeled Tél

Ahol két éve a verset elkezdtem

Kilépek a könyvtárból, a műszakomnak vége.
Fejest is ugrom a tél hűs tengerébe.
Irány le a lépcsőn! Bokáig ér a hó.
Arcomon mosoly, vállamon jégzakó,
nyakamra szél köti a sálat.

Így menetelve hatalmas léptekkel,
hallom, ahogy balra felnevet egy kocsi.
Bocsi. Ez egy női hang. Huncut kacaj.
Alattam vidáman visszaropog a talaj,
s ez minden szava.
Így cseveg velem a havak hava.

Csipked a tél, incseleg, s közben átrepít az időn.
Ledobva régi ingeket újra felém kacsint, s midőn
emlékeimnek jégszobrot állít, valaki ásít a sötétben.
Egy másik könnyeit törli, s fagyottan hull alá az éden.

A hóember mozsárban őrli hangom, így csak annyit mondanék.
Volt idő, hogy szótő voltam, de most csak toldalék.
Ám a tél elmúlik. A nap kisüt, békés tekintet táncol a lombtetőn,
és seregnyi autó dübörög, kacag, nevet a nyári esőn.

2014. január 25. 20:25 - 2016. január 10. 15:01

Megosztás/Mentés

Valótlan valóság

Több, mint egy éve. Istenem..!
Szinte fel sem fogom.
Mert tudod, valahogy nem értem.
Hát… nem is tudom.

Egy részről valóság volt
minden perc, minden csevej.
Más részt a valóság most
a múlt romjai közt hever,
s nem tudom a választ a miértre.
Az akkor nem a mostot ígérte,
hanem napfényt, derűt, kék eget.
Akkor előre hajtott, ma épphogy lépeget
néha előre, de néha csak hátra.
Szinte már fogva tart a kudarcok sátra,
de keresem az ajtót. Szeretném érteni,
milyen az a szív, mi önmagát tépte ki.

Elbuktam. Ezt tudtam már hamar,
de hogy beállítasz ördögnek,
az rosszabb, mint a sav, ha mar.
Szinte égeti bőröm. Érzem is szagát,
ahogy a szerelem tüze belőlem égeti ki magát.

Közhelyek, tudom, de ez itt a köz helye.
Szóközök, sorközök és gondolatjelek hada.
Abraka dabra! Így lesz minden a semmivel tele,
miközben tűnődöm, hogy jutok haza.

Mert keresem. S talán egy nap megértem, mi történt.
Mi volt az a szellő, mi kavart egy örvényt,
s lettél hurrikán, mi felcsavart egy fára.
És miért dobta két új szirmát ama hervadó virág szára.

(2015. szeptember 25.-26. 00:46)

Megosztás/Mentés

Idő

Idő, hova szaladsz? Hova oly sietve?
S miért toporogsz, ha más pedig sietne?
Mondd, miért küzdesz? Miért mindig ellenünk?
Néha üstökös vagy, s csak csóvát lát szemünk.
De állj! Csak egy percre. Ó, beszélgess velem!
Ha vissza nem is fordulsz, ragadd meg kezem!
Kérlek, vigyél magaddal, s nem ellenkezem.

Idő, hallasz még?
Egy percet karodban alhatnék?

Nem. Még néma vagy, és múlsz mindig sebesen.
Tapasz vagy elfeledett, nem volt sebeken.
És a többi? Mondd, az mind mégis hol marad?
De nem szól, csak nevet az idő és szalad.
Na várj! Én felveszem a kesztyűt és futok.
Fröccsen a sár előttem, arcomon szutyok,
és az idő megáll, de én már nem tudok.

Idő, mondd! Miért tetted?
Én bevárlak és karomba fektetlek.

Idő, bár kiszeretnék belőled végleg,
de kellesz még. Hiányzol. Remélem, érted.
Ó, te relatív, ámbár abszolút valós!
Mi vagyok nélküled? Egy hajótlan hajós.
Hát jó! Valahogy majdcsak így is megleszek.
Összeszedem magam, mély levegőt veszek,
s ha nincs hajó, hát akkor tutajjal megyek.

Idő, mondd! Emlékszel még reám?
Próbállak feledni, de fejben ringatlak ám.

2015. április 6. 19:45

Megosztás/Mentés

Lőn szita, s lila kő

Lőn szita, s lila kő.
Neked szaval az idő,
de nincs költői kép, ami leírná énedet.
Minden molekula tőled lop életet.
Kacag, ha kacagsz. Sír, ha sírsz.
Még könnyeiddel is verset írsz.
A villám tőled csen erőt.
A patak hangja is téged majmol.
Morajlik a tenger,
s minden lélegzeteddel
egy szellő indul útnak.
Pislákol a Nap, ha le-lehunyod szemed,
s ha énekelsz, száz rigó tart veled.
Dörög az ég és zivatarral űz el,
ha kell, hogy őrizze éjed.
Kakas kukorékol, ha ébredsz,
a természet egyszerre éled.

Születésed napján a kórus összeáll,
s kánonban éneklik a “hepibörszdéjt”.
Húsz éves lettél, s az Ősz Szakáll
is homlokodra csókol ezért.

2014. szeptember 20. 22:02

Megosztás/Mentés

A vihar


Ki egykor keresett, majd elesett, s csak, hogy legyen,
átküzdötte magát Óperencián, üveghegyen,
mi aztán szilánkokra hullt és bőrébe tapadt.
Száz évet élt egy pillanat alatt,
majd meghalt, és újjászületett,
hogy szálkaként örökre hordozza múltját.
Egy gyönyörű vihart kerülgetett,
s szívén hurrikán szele fújt át.

2014. augusztus 18. 1:20

Megosztás/Mentés

Megteremtett Elek

Üres szobában üres lélek,
mit felemészt a félhomály.
Keresve erdős, termékeny tájakat,
számára mégis mind kopár.

Majd megjelentél, és hoztál magaddal életport.
Lett erdő és benne népes kommuna.
Legyőztél távolságot, engem és életkort.
Szemedből mosolygott rám Fortuna.

Figyeltelek, és visszamosolyogtam,
de elrabolt tőlem az idő.
Szavaim hevertek ütött-kopottan,
s rajtam rongyosra járt cipő.

Lasszóval céloztam bánatod, szívedet.
Talán elkapom, s gyógyírt is hozok.
De már alig hallottam híredet,
s tűntek napok, hetek, egész korok.

Úgy érzed, távolodom, de hisz minden relatív.
Én még mindig itt vagyok, és mindig ver a szív.
Lehet, hogy álmodtuk? Talán a sors is horkol?
Szívem ma is ámokfut, ha a múltra gondol.

Vak voltam, vagy éppen most vagyok?
Felkelnék, de csak összeroskadok.
Megteremtettél, és megteremtettelek.
Talán csak ez marad. Az emlék, hogy szerethettelek.

2014. május 30. 21:21

Megosztás/Mentés

Kacsa

Találtam egy kacsát. Oly gyönyörű szárnya.
Repülni azt nem tud, de á..., fene se bánja.
Két aprócska lába olyan, akár egy ékszer.
Testemnek ő semmi. Lelkemnek az étel.

Nem verem én láncra. Még csőre is szabad.
Minden egyes szavát lelkem issza, vagy
csak ízleli, hogy édes vagy keserű tán.
Megfordul a szél is tekintete után.

Hej, de nagy a tó itt. Így már alig látom.
Nem oly nagy a hiány, ha csak én hiányzom.
Hallani, hogy hápog, de már felém sem fordul.
Ezt kaptam én tőle útravalóul.

2014. április 6. 10:22

Megosztás/Mentés

Lett

Te vagy a Nap
és én a Föld.
Tekinteted
magára ölt,

mint kosztümöt
a jó szabó
a lányra,
kinek lelke
legszebb ruhája.

Tapasztalat szőtte.
Bánat, öröm és kitartás
hímezte szívét rá
mintaként,

s lett, ami lett,
min néha folt esett,
és mosta könnye.
Lett önmaga keménykötésű könyve

annyi szóval, hogy el se férnek.
S ha megszökik néhány,
úgy tapad rám, mint az ének.

2014. március 10.

Megosztás/Mentés

Költő fakír

Szeretet, béke, boldogság.
Szavakba szorul, és az orvosság...
Kell ide! Hiányzik! Merre lehet?
Toborzok érte akár sereget,

ami jön, ami üt, ami vág, ha kell.
Szavaival tüntetőket tüntet el.
Hol a szív? Mi ez így? Én csak kérdezem.
Nem érzelem ez, csupán csak vérzelem,

ami könyörtelen csak hajt előre,
és kikerget engem a könnyesőre.
Fáj! Szíven talál, ahogy a hólapát.
Megkörnyékezi, de sose szúrja át.

Valahol hallom, a tinta ma folyik a lapon.
A kalap van a fejen, s nem a fej a kalapon.
Írja, csak írja, de mégse csak ír.
Ott születik meg a költő fakír,

ki átsétál parázson, tűben hempereg.
Rájöttem végre: igen, ő kell, nem sereg.
Tudom... Látom én is. Jelzősen hull a hó.
De néhány gondolat belőled volna jó.

2014. február 11. 22:28

Megosztás/Mentés

Remény szakos

Voltam senki, voltam kísértet,
voltam kísértő, voltam kísértett.
Hittem, én vagyok, ki sértett,
s figyeltem, mit a sok kis ér tett
egy-egy dühös napon.
Tanultam remény szakon,
majd kaptam diplomát is érte.
S mindezt a sors is zongorán kísérte.

2014. január 29.

Megosztás/Mentés

Oldalak

Programozás: Szkriptek, segítség

Programozás: Eszközök