Száll a lepke, repül a madár.
Ébren vagyok, ám szívem alva jár.
Csak álmodik. Álmodik egy új világot,
mert meglátta kedvesét,
majd édes két szemét,
és mit akkor benne látott,
új reményt, és új világot
teremtett.
Káoszból teremtett újra fényt és rendet.
...De ha olyan kedvem van, és szárnyalni kezd a képzelet,
ha kitörni próbál temérdek gondolat,
nem tartom vissza, nem állok ellen, mert belülről egy kényszer fojtogat.
Kieresztem magamból. Hagyom szabadon szállni.
Néhány percre hagyom magam a fellegekben járni.
de ha úgy érzem, túl magasra értem,
leszállok a földre. Én aggódik értem.
Ő nem aggódik. Nem félti semmilyen sorsomat.
Egyedül én vagyok. Én, kit egy kényszer fojtogat.
...Addig meg elvagyok itt, a biztonságos árnyékban,
ahol senki sem lát, senki sem hall.
Senki nem emeli rám szúrós tekintetét,
és csak akkor jön torkomból érthető zaj,
ha érdemesnek látom elhagyni az árnyat,
és fehérre váltani a zűrös feketét.
A ló sebesen száll, vágtat, és repül,
de könnyen eshet földre, ki minden lovat megül.
Hát válassz csak egyet, és arcodon vidám mosoly fakad.
barátkozz a kóborlóval, és érezd jól magad!
